U2s élményeim

2010 Bécs

Azt kell, hogy mondjam, hogy ez a koncert teljesen más volt mint a többi. Nem, nem a számok, vagy a látvány, meg nem a zenekar. Én voltam más ezen a koncerten. Valahol belül megváltoztam. Másképpen éltem át ezt most, mint az eddigieket. És tudom rá a jó szót: lenyugodtam belül, helyén van a világ és más az amit a mostani szememmel látok.

Ez volt a 12. U2 koncertem, ami nagyon nagy dolog. 11 koncertet őrült fanatikus rajongóként éltem át, de most voltam először "felnőttként" U2 koncerten...32 évesen. Eddig - igen, még tavaly is - U2 koncertek idejére átvedlettem őrült tini lánnyá, annak minden jó és rossz vonzatával együtt. Most nem. Ez most más volt.

Most a koncert előtti napokban nem éreztem a feelinget, hogy megyünk és ott leszünk. Amikor Bécs felé autóztunk a szakadó esőben reggel, az a gondolat volt bennem, hogy öregszem, és nem nagyon van kedvem esőben sorban ülni/állni, ez már nem nekem való. Macerásnak éreztem az egészet.

Amikor megérkeztünk és elkezdtünk a stadion felé sétálni és megláttam a tömeget, még mindig nem kapott el a szokásos nagy láz. Valami bizsergett belőle bennem, de csak halvány szikra volt. Szerencsére ekkorra már nem esett az eső. Ez a sorbanállás elég jó volt most, nem volt tumultus, nem volt tolakodás, nem volt agyonnyomás. És nem aggódtam azon, hogy bejutunk-e a körbe - számomra ez most egyértelmű volt.

Ott volt velem Gábor is, aki már a férjem :). Ez volt az első olyan U2 koncertünk, ahol a jegygyűrűnket is megjutuztattuk :) (együtt pedig ez volt a harmadik U2 koncertünk). És imádtam azért, hogy miattam képes volt órákat sorban állni és futni és várni...imádom azért, hogy velem volt és együtt éltük át a koncertet. És itt van egy nagyon fontos momentum. Ott a sorban amikor láttam rajta, hogy unja a várakozást, akkor az volt az első gondolatom, hogy fontosabb nekem az, hogy ő ott van és az, hogy ő hogy érzi magát, mint az, hogy előre jussak. Ő ugyanúgy volt ezzel, mint én, neki az volt fontos, hogy én jól érezzem magam, és ezért bármire képes volt. És köszönöm neki.

Visszatérve a sorhoz. Olyan fél öt felé nyitották ki a kapukat, és elég simán ment minden, futottam egy nagyot, de nem haltam bele - csak egy kicsit - de nem úgy futottam, hogy életem árán is előre kell menni. Hanem most valahogy a futást is átéltem :D, azt vettem észre, hogy nem azt figyelem, hogy úristen be kell jutni, hanem arra figyeltem, hogy hogy veszem a levegőt és arra, hogy milyen klasszul emelkednek az MBT cipőben a lábaim futás közben, meg arra, hogy milyen szép szabályosan rohanok :D. Időnként hátranéztem, hogy Gábor tuti mögöttem van-e, aztán mint a világ legtermészetesebb dolga befutottam a körbe, a megbeszélt helyre - Bono elé kb. a negyedik sorba sikerült és tök boldog voltam vele. De őszintén szólva, valahogy egyértelmű volt, hogy ott vagyunk és nem volt már az a kurva nagy izgalom bennem, hogy bejutotuuuuuunk bejutottuuuunk!!!! hanem csak annyi, hogy bejutottunk. Pont. Megérkeztünk.

Az előzenekar teljesen pozitív csalódás volt. Nem nagyon ismertem őket, egy számukat hallottam eddig, úgyhogy nem vártam sokat. De kurvajó volt!!! One Republic a becsületes nevük, pár helyes fiúból, néhány őrült kinézetű fickóból és egy energiabomba énekesből állnak és nagyon jó számokat nyomnak, és marha jó hangulatot csináltak. Csináltam róluk videót, mutizom:

Más volt most a színpad. Nem formára, hanem sokkal sokkal alacsonyabb volt, és sokkal de sokkal kisebb volt a belső kör. Na most ettől valahogy egészen fura érzés volt bennem: konkrétan olyan volt nekem, mintha egy klub koncerten lennék és nem éreztem se a 70ezer embert mögöttem, se a stadion méreteit. Ácsingóztam ott a negyedik sorba és az volt az érzésem, hogy a haverok fellépnek én meg megnézem őket és bulizok egy jót. Semmi olyan nem volt bennem, hogy most óriási sztárok állnak előttem, valahogy közelebb voltak hozzánk, és nem csak méterre voltak most közelebb hozzám, hanem valahogy belül is...az az érzés volt bennem, hogy zenélgetnek a "fiúk" ott fent.. És jól megnéztem őket, nem csak a fényképezőgéppel, hanem úgy igazán szemmel és szívvel és belülre fotóztam magamnak örök emlékeket. Soha nem néztem meg ilyen nagyon őket, ilyen alaposan, a gesztusaikat, mozdulataikat, a mosolyukat, a részleteket...

Ez a koncert leginkább arról szólt nekem, hogy átéltem minden pillanatát. Őrült módon ugráltam és énekeltem, csókolóztam és táncoltam a férjemmel, odabújtam hozzá, egymás kezét fogva énekeltünk...és ez mindennél több volt. Mindennél. Azt vettem észre az első pár szám után, hogy a U2 koncerteken mindig Bono volt a netovább...őt néztem állandóan, vagy azt aki éppen a zenekarból a közelből állt. Most meg persze őket is néztem, szkenneltem a pillanatokat a szívembe, de legtöbbször Gábort figyeltem és "vele" voltam, nem "Bonoval". De ezt nem tudom érthetően elmagyarázni. Talán úgy, hogy attól, hogy ott állt előttem a U2 nem szűnt meg a körülöttem lévő világ létezni, hanem a U2 becsöppent az én világomba, a mi világunkba. És valahogy így lett még kerekebb. Fantasztikus volt.

A setlist is királyságos volt szerintem, meg minden jó volt!!! A hangulat, a fények, a hang, a zene, a közönség...minden. És ahogy elnéztem ott fent a "fiúkat" a színpadon, ismét meg kellett állapítanom, hogy jól áll nekik a "kor". Szépek voltak, aranyosak voltak, jók voltak, és imádom őket, jól nyomták a számokat is, Bono és Adam össze vissza hülyéskedett. És én meg akkorát buliztam, mint még soha. Természetesen velem volt a zászlóm is, ami már hivatalos U2 koncert tartozék nálam, ezt a koncerten néha felemelgettem megmutogattam, de amikor láttam egyszer, hogy Bono ránézett és elolvasta rajta a Hungary feliratot, akkor zászló beteljesítette a feladatát ezért vissza is került a zsebembe. A koncerten teljesen elengedtem magam, átadtam magam az érzésnek, totál kikapcsoltam. És fel sem merült bennem a gondolat sem, hogy fel akarok menni a színpadra, vagy bármi ilyen. Csak élvezni akartam minden másodpercét a látványnak, a zenének, az érzésnek.

És úgy látszik ilyenkor a sors ilyenkor váratlanul megajándékozza az embert. A koncert legvégén, a moment of surrender után szokásos meghajlás integetés a tömegnek. Egyik kezemben a kamera volt, de nem abba néztem, hanem a kamera mellett láttam a színpadot és az volt a fejemben, hogy jól meg kell néznem őket, mert talán most állok utoljára ilyen közel hozzájuk... Bono előttem állt középen és valahogy úgy nagyon felénk nézett, és ez olyan hosszú nagyon hosszú pillanatnak tűnt, ezért dobtam neki egy puszit, de ne ilyen nagy gesztikulálós mozdulatokat képzeljetek el, hanem odaemeltem a kezem a számhoz és egy "kis" puszit dobtam felé. Mosolygott és egyből elfordult integetni oldalra, majd onnan kb egy másodpercen belül visszafordult felém, határozottan megkeresett a szemével és vissza dobta a puszit. A kamera pont elé került, és még azt is láttam, hogy arrébb hajol, hogy lásson a kamerától. Hát én úgy meglepődtem, hogy ihaj. Ez valami olyan volt, amire egyáltalán nem számítottam, amit egyáltalán nem vártam el, és utána csak azt tudtam mondogatni percekig röhögve és hitetlenkedve, hogy visszadobta a puszit! :D. És hihetetlen érzés ám, ez valahogy olyan nagyon nagyon aranyos pillanat volt, ami mindig mosolyt fog csalni az arcomra. Ez tipikusan egy olyan emlék lesz, ami örökre megmarad a szívemben. Úgy mentem oda a koncertre, hogy nem volt semmi elvárásom (csak annyi, hogy jó legyen), és amellett, hogy jó volt még különleges dolgot is kaptam. És a legjobb, hogy ezt a pillanatot is átéltem és megéltem, és nem csak felvettem :D.

Összefoglalva, ez a koncert nekem mindent vitt - élményben, átélésben, megélésben mindenképpen. Klassz volt, hogy Angi és Ildi is ott volt velünk. Meg kell állapítanom, hogy Angi csodát tett azzal, amit csinált - hamarabb ott volt mint mi, de nem kapta meg időben a jegyét, ezért hiába állt velünk sorba hosszú órákat, nem tudott egyszerre bejönni velünk. De valami csoda folytán később mégis beverekedte magát hozzánk, így együtt lehetett a csapat. Ildiről meg az a kép maradt meg nagyon bennem, amikor kameráztam körbe és lenéztem rá és láttam az arcát, ahogy nézi Bonot, ahogy ő is szkenneli égeti be a fejébe az agyába, az emlékeibe Bono arcának minden apró ráncát. Állt ott egyhelyben, és látszott, hogy neki is megszűnt kicsit a körülötte lévő világ és nem csak nézi Bono-t, hanem látja is.

Tudom, hogy mindegyik koncert után azt szoktam mondani, hogy ez volt a legjobb és sosem felejtem el. De ezt most a szívemben fogom őrizni és ott mindig meglesz. Lehet, hogy nem fogok emlékezni, hogy melyik szám mi után jött és hogy milyen ruha volt a fiúkon, de arra mindig emlékezni fogok, hogy milyen érzéseket váltott ki belőlem és hogy milyen volt ott lenni a férjemmel és tényleg kikapcsolni és szórakozni a kedvenc pasim karjaiban úgy, hogy a kedvenc zenekarom játszik. Különleges este volt. A 12. különleges U2 koncertem, és mégis valahol az első új fajta U2 koncertem.

És akkor néhány videó és fénykép:

írta: zsu, 2010. 09. 01. - címkék: és kategóriák: - még nincsenek kommentek

U2 koncert Párizs 2009.07.11.

Szeretem a U2-t.

Szeretem a U2-t annyira, hogy képes legyek elutazni koncertezni Párizsba, 31 évesen reggel fél kilenctől kilenc órát nagykabátban sorban ülni/állni néha őszinte, néha nem túl őszinte mosollyal az arcomon.

Szeretem a U2-t annyira, hogy az utolsó két órát heringként összenyomva álljak sorba, két könyökkel a melleim között, egy hátizsákkal az arcomban és ki tudja hány lábbal a lábfejeimen.

Szeretem a U2-t annyira, hogy legyőzve a dühömet, hogy a U2.com elővételes jegyes kaput negyed órával később nyitották ki mint a többit, lelkesen lobogó mellekkel, kiszáradt szájjal, minden erőmet összeszedve megfussam az olimpiai rekordot, lépcsőn fel, lépcsőn le, stadionon át, kordonokon és hömpölygő embertömegen át rohanva a színpad előtti lezárt részig. Ami egyébként teljesen tele volt, mire beértünk, úgyhogy elkeseredve lerogytunk a korlát elé a színpad szélén/hátuljánál. És mint utóbb kiderült, ez volt a mi szerencsénk, hiszen ez volt a lehető legkirályabb hely, amit csak álmodhattunk. Volt elég tér, tudtunk pisilni, inni venni, végigülni azt a még két órát, amit a színpad előtt állók összenyomódva egymás izzadságszagát szagolva töltöttek. És nagyon kevés olyan perc volt, amikor a zenekarból valaki nem állt ott előttünk hátul, vagy a hídnál, és mosolyogtak ránk, a csapatnyi kis mázlistára, úgyhogy kábé olyan volt, mintha a backstageben lettünk volna friends and family kártyával a nyakunkban.

Mellesleg jó volt a pólóm is...Hungarian Party Girl felirattal. Még a koncert kezdete előtt jött Dallas arra ahol ültünk, úgyhogy gyorsan elkaptuk egy közös fotóra (Dallas=Edge techikusa). Aztán ment a hullámzás, elég jól nyomta a közönség, jó volt nézni. Majd jött a behangolás, ahol a techikusok szépen előkészítettek mindent. És ekkor volt az, amitől tátva maradt a szánk igen keményen: Dallas egyszer csak megjelent és odajött hozzánk a kordonhoz, célirányosan felém jött, és a kezembe adott egy U2 360 Tour pengetőt, amitől hát huu meg háááá totál felszaladt a szám a fülem sarkáig és napokig nem lehetett letörölni az arcomról a vigyort.

És akkor azt még nem is mondtam, hogy Lemonnak vannak szürreális ötletei....eddig is voltak, ezután is lesznek. Hónapok óta azt mondogatja, hogy ő majd a koncerten odaadja az esküvői meghívóját Bononak...aha jóvan, persze. És bazzeg odaadta, és ha nem látom, nem hiszem el. Felvettem videóra (ami már benne volt az Aktívban és lesz a Fókuszban is ;P ). Amikor először meglátta Lemont, akkora vigyor volt a fején, hogy öröm volt nézni, és mutatta neki a szarvakat ismét, mindig ezt szokta, amikor észreveszi őt... És a meghívó...hát majdnem leesett a hídról annyira akarta...:D...és szépen elolvasta és zsebre tette. Én már semmin nem lepődnék meg ezek után...

És, hogy milyen volt a koncert? Hát mondom, hogy szeretem a U2-t :D - istenkirály, überfasza, az egyik legjobb koncert volt, amin valaha voltam. Az egész színpadkép elmondhatatlan, profi, látványos, nagyon odabasz. És remek jó buli volt, akkorát táncoltunk és örjöngtünk rá...ide-oda szaladgáltunk a hátsó rész és a hidak között (a nagy hazafutás után ez már röhögve ment), énekeltünk, énekeltünk...és mindezt, ahogy kijött belőlünk az állat még videóra is felvette Gábor, úgyhogy szerintem öreg koromban is ezen fogok még röhögni, hogy milyen látvány voltunk kívülről.

És a legjobb az volt az egészben, hogy együtt lehettem a barátaimmal meg a pasimmal a koncerten - ami nagy csoda, hiszen a nagy kordondöntős befutásnál elveszítettük egymást, majd egyszer csak velünk szemen hömpölygött a tömegben Olga és Lemon, aztán négyen kihömpölyögtünk onnan és beleszaladtunk Ildibe is. Csak úgy, mint annó Amsterdamban - a mágnes összevonzotta a kis társaságunkat, és életünk egyik legjobb koncertjét együtt élhettük át.

És szeretem a U2-t...szeretem annyira, hogy képes leszek Zágrábban is ezt újra végigcsinálni. Ok, most úgy érzem öreg vagyok hozzá, de akkor ott ismét fiatal és őrült leszek, ami nagyon fárasztó dolog, de megéri....ha az ember szereti a U2-t...

és akkor íme, a képek

Párizsi U2 koncert fotók

írta: zsu, 2009. 07. 17. - címkék: koncert, Párizs, u2 és kategóriák: - még nincsenek kommentek

Párizs

Máma ezen napsütéses tavaszi csütörtök délelőttön történt a nagy, világrengető, megmosolyogtató, szívmegdobogtató pillanat, amikor is megérkeztek a párizsi U2 jegyeim. Itt vannak mellettem, szépek :D és én nagyon örülök nekik!

írta: zsu, 2009. 04. 02. - címkék: és kategóriák: - még nincsenek kommentek

Jegymizéria 2

pfffff. hát ez kemény menet volt.

Zágrábba mindenképpen akartam menni, de a presale kódomat Párizsra ellőttem, úgyhogy tiszta feszkó voltam már két hete, hogy hogy lesz nekem oda jegyem....

Tegnap este tizenegytől ültem kb fél kettőig a gép előtt, a ticketpro elmehet a búsba...a rendszer lefagyott, se kép se hang. Feladtam.

Negyed ötkor felkeltem, végre beenged a rendszer erre látom, hogy sold out. A kur..anyjukat. Egyből felébredtem.

Szerencsére volt aki ébren volt rajtam kívül a u2.hu-n és belinkelték a szlovák jegyeladós oldalt, ahol végül bár drágábban (75,5 EUR...az igen...) de sikerült két állójegyet vennem. Eredetileg hármat kellett volna, de négyezer forint híjján kevesbb volt a számlámon...hát megütött a guta, és nem tudtam örülni még a jegyeimnek.

Egész nap álomkórosan a melóban klikkelgettem az oldalra, ami közben mindenhol azt írta, hogy sold out...bár mondjuk akkor ütött volna meg a guta méginkább, ha beenged és nincs pénzem.

Délután olyan négy óra fele jött egy szívderítő sms...megjött a fizu. Gondoltam akkor most vagy soha...felmentem, és hirtelen bent voltam és állójegyet is lehetett venni. Időnként kiírta megint, hogy sold out, akkor meghaltam....és valahogy végül a sok frisstéssel eljutottam a fizetésig. Nemtom mi történt, hogy törtét, de köszi a véletlennek, a gondviselésnek...vettem még két állójegyet.

Még mindig nem tudok felhőtlenül hepiskedni, mert aggódom... nem érkeztek még meg a párizsi jegyek, pedig már mindenki megkapta kb három napja, a francia ticketnet meg elmehet a búsba, mert egyetlen emailre sem válaszolnak, a telefonban meg tahók voltak és aszondták, hogy akkor nem tudják mivan. Kapják be.

Szóval majd ha a kezemben lesz a párizsi és a zágrábi jegy is akkor kibontok egy üveg szangriát és boldogan fogok vigyorogni a földön törökülésben ülve, kezemben a jegyekkel és a piával...

* és hogy pozitív is legyek: visszaigazolták a párizsi szállásfoglalást. éljen. a csapat felének már megvan a koncertjegye, a csapat hozzám tartozó fele pedig hajhullással, őszüléssel és nyugtatókkal próbál mosolyogni és bizakodni.

** úgy döntöttem, hogy igenis meg fognak érkezni a párizsi koncerjegyek is, és a többi is. és nagyon boldog leszek, mosolyogni fogok, örömködni. hajrá jegyek érjetek ide, hatalmas szeretettel várlak titeket. :D

írta: zsu, 2009. 03. 27. - címkék: és kategóriák: - még nincsenek kommentek

Jegymizéria

Kicsit kaotikus volt a jegyvásárlás - és nem azért mert rossz volt a rendszer, sőt az szerintem jobb volt mint valaha... Csak sikerült ismét olyan zsuzsisan csinálni az egészet, valószínű így más nem tudja...ehhez kell egy adag beütés, ami érezhetően csak bennem van...

Na de nézzük szépen sorban.

Előző turnén hét koncerten voltam, és az már pofátlanság kategória volt minden értelemben. Tömören összefoglalva 2005-ben valószínűleg beleléphettem kína egész éves termésébe...akkora mákom volt. Ez a mák azt hiszem egyszeri és megismételhetetlen volt.

Idén már éreztem, hogy a hét koncert nem nagyon fog összejönni, nem is a pénz miatt, hanem megpróbálom jól megfogalmazni: azt hiszem kiöregedtem valahol, és lehet hogy nem ez a jó szó, de úgy érzem, hogy 2005-ben hihetetlenül kijutuztam magam, és most meg már sok dolog fontosabbá vált annál, mint hogy megint hét koncertre elmenjek. Úgy érzem hogy a tervezett kettőn is kitűnően ki fogom tombolni magam, és nem érzem magam szarul azért mert többre nem megyek. 2005-ben a U2 körül forgott minden nyáron, most más körül forog, más már az értékrendem, a fontossági sorrend, valahogy más vagyok, mint négy éve voltam.

Idén is a presale kódommal vásároltam jegyet - Párizsba. A kis csipetcsapat hirtelen, ámde mégis jól átgondolt és átbeszélt ötlettől vezérelve a francia fővárosba veszi idén az irányt. A jegyvásárlás úgy működik idén, hogy a presale kódokat három csoportba osztották, attól függően, ki milyen régóta tag. Szerencsére én abba a kategóriába kerültem, akik a presale első napján vehettek jegyet. Kedden tíz órára volt meghirdetve a jegyértékesítés. Én fél tízkor játszásiból felmentem az oldalra, hogy megnézzem mi újság, kb öt perc múlva, annak ellenére, hogy csak franciául lehetett mindent csinálni, megvolt a négy jegyem Párizsba. Nem tudom, hogy sikerült jegyértékesítés előtt feljutnom a szerverre - másnak nem sikerült - de ez is olyan zsuzsis dolog volt valahogy. Vigyorgott a szám ám rendesen... most már csak azon kell izgulni, hogy meg is érkezzenek a jegyek.

Jegyek lerendezve, jött a repjegy és a szállás. Az öt internetes jegyvásárlással sikerült rombadöntenem az airfrance foglalási rendszerét - öt jegy helyett hatvan jegyet sikerült befoglalni, amit senki nem értett, szegény ügyintéző csaj nagyon rendes és tanácstalan volt...mondta hogy lassan private gép lesz a miénk ha így folytatjuk. Természetesen a fizetés sem volt egyszerű, de nekem köszönhetően az Amex iroda és az Airfrance iroda egész nap ismerkedett egymással, és remélhetőleg jó haverok lettek a több órás telefonbeszélgetéseik után. Természetesen megkértek végül, hogy személyesen fáradjak be az irodába - szerintem csak kiváncsiak voltak ki volt ez a balek...de azt kell hogy mondjam, nagyon kedves és segítőkész volt mindenki - még azért is elnézést kértek, hogy nem működött jól a rendszer - bár én tudom, nem az ő hibájuk, nekem van egy olyan tulajdonságom, ami valahogy minden gépet elront, minden rendszert rombadönt - zsuzsi veszély, ITsok kedvence.

Szállásilag még várakozó az álláspont, elvileg leelőlegeztünk egy lakást - gyakorlatilag azóta se kép se hang az ürgétől, reméljük a legjobbakat.

Ez a helyzet jelenlegi állása, még valahogy zágrábba kell jegyet szerválni, amire még nincs épkézláb ötletem, de ha Bono is úgy akarja, ott leszünk. Ha nem akkor is.

És hogy mi jön most? Jó kondiba kell rántani magam, hogy nyáron Párizsban a több órás várakozás után meg tudjam futni a hajrá irány az első sorig rekordot. Ehhez komolyan edzeni kell mert most kb a bejárat után fél méterrel dölnék ki :D, még nem lennék képes a vigyázz kész rajt, futás fel a lépcsőn kanyar jobbra futás futás akadályátugrás, tolongás, majd arénába beérkezés és átfutás a másik oldalra produkcióra.

Egy dolog nyugtat, jön Olga is... és Olga a mi úttörőnk, ha ő ott van, csak az első sorban állhatunk :D

És hogy miért érdemes megküzdeni az első sorért? nos például ezért (Munchen, Vertigo turné, ezt ahogy én láttam onnan előlről...)

írta: zsu, 2009. 03. 22. - címkék: bono, jegy, koncert, Munich, Párizs, turné, u2 és kategóriák: - még nincsenek kommentek

Welcome back

2009

No line on the horizon

WELCOME BACK

No akkor végre ismét... vágjunk bele az őrületbe. Kint az új lemez, U2ék elindultak promó fellépésekre, és innentől nincs megállj.

Ismét kezdődik a U2 őrület.

Ahogy ismerem magam, megint lesz miről írni. Négy év után újra koncertezni indulunk nyáron...végre!

Addig meg jön a várakozás izgalma, meg még az új számokat is ki kell jól beszélni (moment of surrender kitörölhetetlenül a fejemben ragadt), úgyhogy elkezdem újra írni ezt a blogot (és lehet gratulálni, hogy emlékeztem a jelszavamra)

Üdv újra mindenkinek!

írta: zsu, 2009. 02. 24. - címkék: 2009, horizon, line, no, on, the, u2 és kategóriák: Szösszenet - még nincsenek kommentek

Találkozás Bonoval, Edge-el és Adammel - 2004 Dublin

Ma nosztalgikus hangulatomban vagyok, úgyhogy itt az ideje, hogy leírjam a SZTORIT.

Egyszer volt, hol nem volt sok kicsi magyar U2 rajongó. Üveghegyen innen és Óperenciás tengeren túl, ahogy azt kell. Négy zenész és hat egyéb kategóriájú versenyző. Egy kis baráti társaság, akik hirtelen felindultságból elhatározták, hogy elcsusszannak Dublin citybe, hogy megnézzék a Hannover Stúdiót, mielőtt az ír hatoságok városrendezés címen a földbe tuszkolják az egészet. Ugyanis azt a negyedet, ahol a U2 25 éve dolgozik lebontják, hogy egy új városrész épülhessen a helyén. 2004-et írtunk ekkor. És ember nem gondolta, hogy ez a hirtelen elhatározás az álmaink megvalósításába torkollik, mint derült égből a villámcsapás.

Azt ugye mondanom sem kell, hogy Dublinban az első fontosabb látogatásunk a U2 stúdióhoz vezetett. Amikor mi odaértünk a porban, az út mellett álldogáló kis padocskán kb tíz, a világ minden tájáról érkezett emberke dekkolt és várt türelmesen. Ahogy mi még tizen odaértünk egy komoly tömeggé alakultunk. Rövid várakozás után kinyílt az ajtó és kikandikált Bono kalapos kobakja az ajtón.

és ami ez után jött, azt inkább már képekben videón, mert úgy sem hinné el senki ha nem látja :)

Ime találkozásunk a U2 háromnegyedével - Bonoval, Edge-el és Adam-mel. Három különböző napon. Felejthetetlen pillanatokkal. És asszem mondhatjuk nyugodtan hogy ez nem egy élmény volt, hanem ez volt AZ élmény, ami a legtöbb U2 rajongó álma. És ezek után azt mondom, hogy igenis nincs lehetetlen. Csak nagyon kell akarni és jó helyen kell lenni jó időben ;) Ilyen egyszerű az egész.

Bono, Edge Adam és MI, a magyar rajongók (video by LeMon)

(rögtön az elején a kis muksi aki kezet fog Bonoval, na az vagyok én :) )

írta: zsu, 2007. 02. 12. - címkék: adam, bono, clayton, Dublin, edge, HQ, studio, u2 és kategóriák: Talakozás a U2val - még nincsenek kommentek

Video - U2s élményeim képekben

no most hogy végre rájöttem, hogy hogy kell videókat belinkelni, íme tessék, minden amiről beszéltem és még nem beszéltem képekben hanggal, saját felvételekből.

ez itten a U2 és a magyar rajongók fantáziadús címmel bíró kis videnyóm, ami 2004-2005 között készült velünk, rólunk, általunk. Fotók. Oszt jól összedobtam őket egy kerek egésszé. Hogy lássa mindenki milyen jó is volt :)

Aztán a már lentebb részletesen elmesélt koncertélmények egy kalap alatt. Azokból a felvételekből készültek, amiket a koncerteken videóztam a fényképezőgépemmel. Mindenhonnan a legjobb pillanatok. Megszenvedtem vele :)

aztán majd még mutatom a többit :)

írta: zsu, 2007. 02. 07. - címkék: europa, fotok, koncert, turne, u2, video, youtube és kategóriák: Youtube video - még nincsenek kommentek

ezé

hellohello

Idén elruccantunk Nizzába nyaralni Ildivel egy hétre. Szerintem életünk egyik legfelejthetetlenebb utját sikerült összehoznunk. Az utazás kiválasztása hirtelen felindultságból történt, de nagyon belenyúltunk a tutiba. Jókor utaztunk jó helyre. Hogy miért is? Nos azért mert egy szimpla nyaralást is sikerült nem remélt és még mindig hihetetlennek tűnő U2s élménnyekkel kibővítenünk.

A történet tömören és röviden annyi, hogy elmentünk Nizzától nem messze fekvő Eze városkájába is, célirányosan, mert tudtuk, hogy Bono nyári rezidenciája ott található. Reméltünk, hogy sikerül lefotóznunk a tengerparton fekvő kis kecót és őszintén szólva már ettől is nagyon gizdának éreztük volna magunkat (függetlenül attól, hogy a U2nak semmi köze nem volt ahhoz, hogy dél Franciaországba mentünk pihenni).

Aztán kiderült, hogy a környéken messzemenően ez a legkirályabb strand, alig van pár ember, ott lehet hagyni a táskákat és tök nyugalomban lehet napozni aludni olvasni úszni és tényleg passzívan pihenni - beleszerettünk ebbe a partba.

A strand maga konkrétan Bono terasza alatt fekszik. Úgyhogy miközben relaxálgattunk online Hewson feat Evans reality showt néztünk. Láttuk többször is a rövid hajú Bonot kb tíz méterre tőlunk ahogy egy szál fekete rövidnaciban csupasz felsőtesttel járkál körbe körbe és közben folyamatosan telefonálgat, meg ahogy újságot olvas meg ahogy ide oda jön megy. Láttuk Edget is kis lila törölközővel a dereka körül, és ami a fő meglepetés volt: egyszer csak a semmiből ott termett Adam Clayton is és pont fölöttünk, tőlünk pár méterre állt a menyasszonyával és pár emberkével és kémlelte a tengert. Na itt majdnem bepisiltunk a meglepetéstől.

Tök sima strandolóként feküdtünk ott a parton, és csak annyiból különbözött minden, hogy ha kicsit felnéztünk a könyvből, tuti, hogy minimum egy U2s vagy U2közeli emberke ott állt a látóvonalban. Ali, Morleigh, az összes gyerekük, babysitter, Bono kutyája, kertészfiú, és még sok beazonosítatlan emberkét pillanthattunk meg néha. Persze mivel ez azért az ő magánszférájuk, ezért nem bámultuk, nem fotoztuk őket és nagyon rendes kislányok voltunk, többnyire nem is foglalkoztunk velük.

No de aztán...

Utolsó ott töltött napunkon elmentünk búcsú strandolásra ismét Ezebe. Lepihentünk a parton és azt vettük észre, hogy nagy a jövés menés és Bono meg Edge levetették az otthonkákat és beöltöztek rocksztárosan. Edge szalmakalapban, Bono a zöld satyijában napszemüvegben, fekete ingben feszített és mint utólag kiderítettük a The Stroke nevű zenekart látták vendégül szerény hajlékukban (ja azt nem mondtam még, hogy Edge Bono háza melletti telken lakik, és a két telek egybe van nyitva, ezért folyamatosan átjár mindenki mindenhova).

Egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy Edge és a kis kalapkája kidugja a fejét a teraszon és körbenézelődik, végigmérte a strandolókat alattuk. Kb tizen lehettünk ott szétszóródva, volt aki olvasott, volt aki a gyerekeivel játszott, volt aki napozott, szóval úgy konkrétan senki nem állt ott alattuk úgy mint egy hivatásos U2 rajongó.

Edge visszament a teraszra es utána egy perc mulva stadionba illő hangszórokon elkezdett üvölteni a zene.... Na ekkor mint a filmekben a beépitett rendőrők (akik füvet nyírnak kutyát sétáltatnak és az akció kezdetekor rávetik magukat az éldozatra) minden "strandoló" betömörült másodpercek alatt a terasz alá élesített fényképezőgépekkel.... :)

Hihetetlen mák kell ahhoz, hogy ez megtörténjen...meghallgattunk négy vadonatúj félkész U2 nótát...és ezt sosem fogjuk elfelejtetni az tuti. Az egyiknek Oh can't you see, a másiknak pedig Thank you for the day volt a refrenje, ezek még elég kezdetlegesek voltak, lassú számok, de azért nem rosszak egyáltalán. A másik kettő viszont konkrétan beszarás jó szerintem. Olyan gitárszólókat hallottunk Edgetől meg olyan gyönyörű vokálozást, hogy az kész. Az egyik nóta kicsit Hold me Trill me Kiss me szerű. És bármi is lesz ezeknek a nótáknak a sorsa, akár felkerülnek a leendő albumra akár nem, mi sosem fogjuk elfelejteni, hogy belehallgathattunk valamibe, amit rajtunk kívül addig még csak nagyon kevesen hallhattak. Edget egyébként nem zavarta, hogy ott termett mindenki és hallgatja őket, a Strokes fiúkkal közösen ott álltak az erkélyen úgy, hogy mindenki jól láthatta őket, nem bújtak el sehova a hirtelen termett közönség elől...minden szám végén elégedett tapsot kaptak cserébe, a strokes fiúktól és a strandolóktól is. Úgyhogy jól le is fényképeztem :)

És jelentem, teljesen beleszerelmesedtem Dél-Franciaországba, és annak ellenére, hogy kicsit elbénáztam egy lépcsőfokot és miután sikeresen elestem begipszelték a kezem először vállig, majd csak könyök alattig, ez volt életem egyik leghihetetlenebb nyaralása.

Nizza, Eze, Monaco, Villefranche és a közelében lévő kis városkák is gyönyörűek. Ha nyerek a lottón veszek ott egy kis nyaralót :)))

írta: zsu, 2006. 07. 30. - címkék: eze, franciaorszag, utazas és kategóriák: Utazás - még nincsenek kommentek

Interjú Mischka Assayas-szal

Interjút készítettem Michka Assayas-szal a Bono on Bono című könyv írójával, íme a cikk ami ebből született

BONO, a megbízhatatlan jó barát

Beszélgetés Mischka Assayas-szal a Bono on Bono című könyv írójával

Talán még a legtávolabbi ismerőseim is tudják rólam, hogy vérbeli U2 rajongó vagyok, abból az őrült fajtából, aki képes körbeutazni Európát és akár tíz órát is várakozni azért, hogy az első sorban tombolhasson kedvenc zenekara koncertjein. És abból a szerencsés fajtából is, akinek megadatott, hogy pár évvel ezelőtt személyesen is találkozhatott Bono-val. Hiszek abban, hogy semmi sem lehetetlen és pont ezért, már sok U2-s álmom vált valóra. Köztük ez az interjú is, Michka Assayas-szal: Bono barátjával, alkalmi „pszichológusával”, az íróval, aki úgy mutatja be nekünk a rocksztárt, az apját elvesztő fiút, az Afrikáért küzdő „élharcost”, ahogy eddig még nem láthattuk.

A U2 zenéje, a dalszövegei, a koncertek leírhatatlan varázsa és a rajongókhoz fűződő különleges kapcsolatuk korra és nemre való tekintet nélkül milliókat rabul ejtett már. Minket, magyarokat is. Kis hazánk azonban U2 téren nagyon elhanyagolt ország, ezért is számít különlegességnek, hogy itthon is megjelent Michka Assayas - részben magyar származású francia újságíró - Bono Bono-ról című könyve az Európa Kiadó gondozásában.

A U2 rajongók többségének titkos vágya, hogy egyszer leülhessen Bono-val egy korsó sörre egy dublini kocsmában, és mint két jó barát, megvitassák az élet nagy dolgait. A könyv lényegében egy ilyen valóra vált álomba enged betekintést, amely tartalmas, nagyon személyes és sokszor meglepő beszélgetések sorozatából áll.

Michka és Bono 1980-ban találkozott először, amikor a kezdő zenei újságíró interjút készített a fiatal U2 tagjaival Londonban. Az író és a zenész több mint húsz éves barátsága során kialakult közvetlenség és bizalom lehetővé teszi, hogy az olvasó megismerhesse a napszemüveg mögé bújt rocksztár humorát, gondolatait, világnézetét és életfilozófiáját.

A Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál meghívására hazánkba érkezett író a könyvdedikálás után egy órás interjú alatt mesélt Magyarországhoz fűződő kapcsolatáról, Bono-ról és a könyv megszületésének körülményeiről.

Kezdjük egy olyan kérdéssel, amihez hasonlót te is feltettél Bono-nak. Megkérted őt, hogy mesélje el filmszerűen, milyen volt, amikor először megérkezett Amerikába. Megtennéd, hogy most Te idézed fel így azt a Magyarországot, ami legelőször megmaradt benned? Csukd be a szemed és mondd el, mit látsz, és melyik évben járunk.

Soha senki nem kérdezte még ezt tőlem. 1976-ban járunk, a boltokban nem lehet kapni semmit. A Budai hegyek vannak előttem és látok egy taxist, aki úgy jön le az utcán, mint egy tébolyodott őrült. 17 éves voltam és azért jöttem Magyarországra, mert a bátyám egy amerikai produkció asszisztenseként dolgozott, és Budapesten forgattak. Az akkori Budapest számomra olyan volt, mint egy 19. századi vidéki város. Egy nagyon csendes hely sok őrült taxisofőrrel. Az igazság az, hogy sok kép pörög most a szemem előtt, ahogy erre gondolok. Tudod, amikor Bono-tól kérdeztem ezeket, az más volt. Neki New York egy óriási álom volt, és amikor megérkezett Amerikába, beteljesült a vágya. Magyarország számomra nem álom volt, hanem a múlt. Egy múlt, amit nem is ismertem. Édesanyám meséje volt.

Most is ezt gondolod? A múltat jelenti még mindig neked?

Azt mondanám, hogy a Magyarországhoz kapcsolódó emlékek és élmények különböző szakaszai épülnek egymásra bennem, de nagyon nehéz erről beszélnem. Ez olyan valami, ami még mélyen bennem van, és nem tudom könnyedén a felszínre engedni.
Előbb beszéltem magyarul, mint franciául. Egy magyar dajka vigyázott rám, aki nem tudott egy szót sem franciául. Margitnak hívták, 1902-ben született Székesfehérváron egy kocsis lányaként és a Károlyi család kastélyának mosodájában dolgozott. Nagyon sokat hallottam a gyerekkoráról, az első világháborúról, az oroszok érkezéséről, a pusztításról és arról, hogy mennyire gyűlölte őket. Számára Magyarország a tragédiát jelentette.

Anyámnak viszont nagyon jó emlékei vannak a szolnoki gyermekéveiről. Nagyapám, Palya Tibor nagyszerű festő volt, nem tudom, hogy mennyire ismerik a nevét itt. Karikatúristaként újságoknak is rajzolt. Anyám fiatalon veszítette el őt, mégis rengeteg emléke van róla. Sokat mesélt nekem a csodálatos vidéki életről, a festők közösségéről, és arról, hogy imádta az apját, aki fantasztikus ember volt. Egy gyönyörű gyermekkor után férjhez ment gróf Károly Istvánhoz, akit a Károlyi család leendő fejének tekintettek. Az ő házasságukból született 1946-ban Károly, a féltestvérem. Aztán a szép álom romba dőlt. Miután az oroszok elvettek mindent, az arisztokraták elhagyták az országot és többségük Franciaországba ment. Anyámnak nagyon nagy törést jelentett, hogy el kellett hagynia a hazáját. Semmi nem létezett többé és mindent újra kellett kezdenie pénz nélkül, Párizsban. Mindig könnyes szemmel beszél Magyarországról, és azt mondta, hogy soha többé nem akar oda visszamenni. És valójában tényleg csak egyszer volt itt. Néhány évvel ezelőtt meghívták egy ünnepségre, amit édesapja emlékére rendeztek Szolnokon.

Te is vele jöttél?

Igen, és különleges volt, egy kiállítást szerveztek. Olyan emberek mentek oda meghatódva édesanyámhoz, akik fiatal kislányként ismerték őt és nagyon magával ragadó volt, ami történt. Ha visszatérünk a kérdésedre, a benyomásom, és amit Magyarországról gondolok és érzek, az javarészt azokon a történeteken alapszik, amiket hallottam róla, amiket meséltek nekem. Nem tudok semmit a modern Magyarországról, nekem csak egy miniatűr Magyarországom van, ami nem a valóság. És ezt nagyon nehéz volt most összerakni magamban, mert tudod, van bennem egy képzeletbeli Magyarország és van egy igazi Magyarország, de ez a kettő sosem fog találkozni.

Kezdő újságíróként találkoztál először Bono-val, aki azóta minden tekintetben sokat változott. Kíváncsi vagyok, hogy ha becsukod a szemed, és megpróbálod felidézni azt a képet, ami benned él Bono-ról, mit látsz?

Ha becsukom a szemem, amit magam előtt látok, az egyértelműen Bono szeme. A tekintete semmit nem változott, és ha rá gondolok, elsőre ez ugrik be. A fiatal énjének és a mostaninak is ugyanolyan pajkos, mosolygós tekintete van, ami sokszor elkomolyodik, és úgy tudja a szemeivel az embert szuggerálni, mintha egy röntgensugárral világítana át téged. A legélesebb nézés, amivel valaha találkoztam. Hihetetlen szemei vannak, teljesen belém lát.

Gondoltad volna, amikor a 80-as években találkoztál a fiatal Bono-val, hogy 25 év múlva olyan komoly dolgokról fogtok beszélgetni, mint a politika, a vallás, a gazdaság vagy Afrika helyzete?

Amikor fiatalok voltunk, akkor is ilyen komoly dolgokról beszélgettünk. Órákig tudtunk bármiről társalogni, ami az eszünkbe jutott: az amerikai politikáról, az Európa és Amerika között lévő kulturális különbségekről, vagy arról, hogy a punk miért volt olyan fontos. Akkor az angol tudásom még nem volt olyan jó, mint ma, ezért néha nagyon pontatlanul és homályosan fejeztem ki magam. Érdekelt ez a fickó, mert nem olyan volt, mint mások. Volt benne valami, ami a többi zenészből hiányzott. Kíváncsiak voltunk egymásra, én a zenészre, ő pedig az újságíróra. Az interjúk többnyire mindig úgy zajlanak, hogy leül az interjú alany és türelmesen várja, hogy kérdésekkel bombázd. De arra nem számítasz, hogy téged is kérdezni fognak: Mivel foglalkozol? Csak újságíróként dolgozol, vagy tanulsz még, van másik munkád is? De Bono állandóan ezt csinálja.

Mindenkivel?

Akivel csak lehet. Amikor például a kávézóban van és a pincér azt mondja: „Oh Mr. Bono, olyan boldog vagyok, hogy találkoztunk”, akkor egyből megkérdezi a pincért, hogy honnan jött, mióta dolgozik ott, mi a neve. Ő mindig is ilyen volt.

Néhány évvel ezelőtt mi is találkoztunk vele és valóban nagyon érdeklődött minden iránt.

Igen, azt hiszem, hogy ez nála egy hárítás is, ami egyfajta bizonytalanságból fakad. Azt kérdezted az elején, hogy mit látok, amikor becsukom a szemem, milyen az a Bono, aki előttem van ilyenkor. Nos, egy olyan valaki, aki nagyon bizonytalan. Aznap, amikor elkezdtünk dolgozni a könyvön, a legelső beszélgetésünk a Killiney-ben lévő otthonukban volt, ami nagy hatással volt rám. A dolgozó szobájában ültünk egymással szemben egy üveg bor társaságában. Tudta, hogy hamarosan a kivégző osztag elé állítom, és kérdésekkel fogom bombázni. Észrevettem, hogy elkezdi idegesen rázni a lábát. Félt. Jobban félt, mint én. És ha ebbe belegondolsz, ez nagyon furcsa, mert ő a világ első számú rock bandájának énekese, és van azért néhány oka arra, hogy biztonságban érezze magát erkölcsi értelemben. Azonban ő olyan, mint egy bizonytalan gyerek és szerintem rendkívül megindító dolog így látni egy 46 éves férfit. De szerencsére velünk volt a bor is és elkezdtünk inni…

Mi volt a legidegesítőbb dolog a könyv megírása/kiadása alatt? Volt-e olyan pillanat, amikor azt érezted, hogy ebből nem lesz semmi?

A legidegesítőbb egyértelműen az volt, hogy sosem tudtam őt elérni. Rémálom volt. Csak egy példa: az asszisztense felhívott, hogy néhány hét múlva szerdán hatkor Párizsban leszek-e? Mondtam, hogy igen. Néhány hét múlva vártam a hívást, a telefon csöngött is, de nem ő volt. Valami közbejött neki, talán újabb néhány hét múlva Párizsban lesz. Egyszer négy hónapig vártam arra, hogy halljak felőle. Az életnek semmi jelét nem adta. De mindig volt valami magyarázat, és az ugye nem nagy meglepetés, hogy ilyen elfoglalt, hiszen mégiscsak Bono-ról beszélünk. Néha nagyon elszomorított, mert azt gondoltam, hogy így nem megyünk semmire. Elkezdtünk valamit, de sosem fogjuk befejezni.

Volt leadási határideje a könyvnek?

Így nem nagyon lehetett. Képtelenség volt kitűzni egy valós határidőt. Amikor úgy éreztem, hogy a 75%-a kész van, a kiadó megkérdezte tőlem, hogy mikor tudnék adni egy kéziratot nekik. Azt feleltem, hogy ha optimisták vagyunk, akkor egy hónap. Ha pesszimisták, akkor soha. Bono egy nagyon jó barát, de egyben egy nagyon megbízhatatlan barát is. De ha egyszer elhatároz valamit, akkor ragaszkodik hozzá, és még akkor is véghez viszi, ha tíz évébe kerül. Persze mindezt nem úgy csinálja, ahogy te azt elképzelnéd. Mindent az irányítása alatt akar tudni, mert utálja, ha manipulálják, vagy ha megkérik arra, hogy csináljon meg valamit, amit ő nem akar megtenni. Erre nagyon érzékeny tud lenni.

Volt pár kérdés, amik alól Bono nagyon ügyesen rendszeresen kitért és átugrott. Például próbáltad kérdezgetni őt arról is, hogy a nők a lábai előtt hevetek. Van-e olyan téma, amit a könyv kiadása után úgy éreztél, hogy teljesen kimaradt, vagy hogy erről még talán beszélni kellett volna?

Mindegyikről. Az egyetlen téma, amiről szerettem volna, ha nem beszél annyit az Afrika. Néha nagyon ideges lettem emiatt, sokszor szinte már az asztalt kapartam. Olyan volt, mint egy polip, aki, ha veszélyt érez, kilövell magából egy fekete tintafelhőt és megpróbál eltűnni. Nos, Afrika pont erre szolgált neki, az volt az ő tintafelhője. Viszont tökéletesen tisztában van azzal, hogy miről beszél, és nem csak légből kapott dolgokat mond. Ez az a téma, ami a legfontosabb volt neki, és érezte, hogy erről a legkönnyebb beszélni, hiszen ez nem róla szól, hanem arról amiért küzd. Szerettem volna azt is, ha többet beszél az édesanyjáról, mert sokszor ismételte magát, amikor róla mesélt.

Talán még nem kész arra, hogy erről beszéljen.

Igen pontosan, és ugyanezt mondanám a szerelmi/érzelmi életére is. Természetesen nem azt akartam kihúzni belőle, hogy volt-e valami közte és Chirsty Thurlington vagy Naomi Campbell között, de 23 éve él házasságban ugyanazzal a nővel, és mégiscsak férfiból van. Tudok pár dolgot róla, ami arra utal, hogy nem mindig volt a leghűségesebb férj. Ezt mindenki tudja. De nem derült ki, hogy igaz-e, hiszen érthető, hogy meg akarja védeni a családját. A helyében én is ezt tenném.

A szexualitás elég szerves része a zenéjüknek, de a könyvben még csak nem is érinti a témát.

Nem, soha. Soha nem beszélt a szexről.

Ez azért furcsa, mert amikor a színpadon van, elég jól ki tudja fejezni ilyen értelemben magát.

Pontosan, ezért is próbálkoztam pedzegetni a témát, de hamar másra terelte a szót.

Miért menekül el az életének ettől a „vadabb” korszakától?

Mert meg akarja védeni a családját. Van, aki beszél róla, van, aki nem. Szerintem ő nagyon nyitott, ha belegondolsz abba, hogy milyen élete van. Mindig mindenki rendelkezésére áll. De valahol neki is meg kell húzni a határt és azt mondani, hogy ettől a ponttól már nem mehet a nyilvánosság elé semmi.

Engem például érdekelt volna, hogy mit jelent számára apának lenni. Nem azt várom, hogy elmesélje, milyenek a gyerekei, hanem hogy magáról az érzésről, gondolatokról meséljen valamit. Ilyenről nem nagyon beszélt a könyvben.

Erről többet kellett volna faggatnom, teljesen igazad van. Érintettük ugyan a témát, de kitért a válasz alól. Igazság szerint ő bizonyos szemszögből nézve olyan, mint egy vasárnapi apuka. Állandóan úton van.

Szerintem bevallja a tényt, hogy ő nem akar olyan ember lenni, aki egyhelyben él, szereti a változatosságot. Mindig ilyen volt. De szerintem elég fájdalmas lehet neki, hogy nem látja eleget a gyerekeit. Legutóbb a Vertigo Turné alatt a családja is utazott vele Európában. Párizsban voltunk és emlékszem hogy, minden vendég a keverőpultok mellett állt a színpadnál és a fiai, John és Elijah is ott voltak, hatalmas fülvédőkkel a fejükön.

Nem tudom, hogy emlékszel-e arra a részre a könyvből, amikor elmesélem neki, hogy valaki Párizsban azt mondta nekem, hogy azok az emberek, akik Afrikáért harcolnak, akik humanitárius célokért küzdenek, megfelelő okot találtak arra, hogy miért ne legyenek a családjukkal, azt gondolják, hogy a hétköznapi élet unalmas. Erre azt válaszolta, hogy „Igen, de mi ezzel a gond? Ha ezek az okok jó célokhoz vezetnek, érdekes és hasznos dolgokhoz, akkor mi ezzel a probléma?” Mindent azzal indokolni, hogy te egy művész vagy rossz dolog. Igazából jobb okok vannak arra, hogy ne csinálj semmit, mint arra, hogy csinálj valamit. Több ok van arra, hogy ne írj könyvet. Mert ha könyvet írsz, elbukhatsz, kritizálni fognak, az emberek azt fogják mondani, hogy nem elég jó, ahhoz képest, mint amit más írt, és hogy ugyan miért kellett egy évet azzal töltened, hogy ezt a szart csináld. Ha nem teszel semmit, senki nem fog kritizálni.

A könyvben azt mondod, hogy úgy vártad a beszélgetéseitek folytatását, mint a szappanopera következő részét. Melyik volt a legváratlanabb epizód? És melyik maradt meg benne a legjobban?

A legutolsó (magyar kiadásban az utolsó előtt), amelyiket Nizzában készítettünk. Azt hiszem ez volt a legváratlanabb, legköltőibb, és most azt juttatja eszembe ismét, amit az elején kérdeztél tőlem. Ez a beszélgetés volt az, amit azzal a Bono-val készítettem, akit fiatal korában megismertem. Nagyon nyugodt volt, éreztük, hogy befejeztük a könyvet, elkészültünk, nincs teher, úgyhogy beszélhetünk valami másról is. Ez nagyon tipikus volt, olyan, mint amikor a hétköznapokban valakivel komoly dolgokról beszélgetsz, és néha ilyenkor az emberek bezárkóznak, nem tudják kifejezni azt, amit igazán éreznek. Mert túl nehéz.

Ez olyan, mint amikor Magyarországról kérdeztél engem. Kicsit elmerültem a gondolataimban, mert nem volt könnyű erről beszélnem. Tudod az édesanyám fájdalma és az egész nagyon nehéz téma. De ha olyat kérdezel tőlem, amit nem találok túl fontosnak, talán sokkal lényegesebb dolgokat mondok, mert tudom, hogy kevesebb rajtam a nyomás, nincs súlya. Vele is így volt. Amikor az építészetről, festészetről, meditációról és hasonló témákról beszéltünk és nem az ő lelki élete volt a középpontban, sokkal nyíltabb és vidámabb volt. Ez volt az a pillanat, amikor az igazi Bonoval beszélgettem. Ez ő. Ekkor volt az az érzésem, hogy most a valódi személyisége van előttem, nem pedig az az énje, akit ezerszer láthatsz a színpadon a reflektorfényben. Az egész egy műsor, egy előadás. Ő pedig egy művész, egy zenész, egy költő. Ha azt az igazi Bono-t akarod látni, aki teljesen önmaga, aki olyan, mintha most itt ülne veled szemben, akkor az utolsó fejezet az, amiben ez kijön. Nagyon örülök, hogy ez sikerült.

Azt ugyan már megbeszéltük, hogy sokat emlegeti Bono Afrikát, de kíváncsi lennék arra is, hogy Rád volt-e hatással ez a sok szónoklat és történet.

Nem tudok nem egyetérteni azzal, amiket Afrikáról mond, mert száz százalékig mellette állok, de az, hogy Afrika meg fog változni, számomra egy utópia. Nem vagyok meggyőzve.

Viszont imádom az energiáját, és egyszer szeretnék én is eljutni oda, hátha akkor jobban megértem őt. Amikor Bono Paul O’Neill-lel Afrikába ment, egy nappal előtte küldött egy e-mailt az asszisztense, amiben az állt, hogy Bono szeretné, ha vele mennék, mert ez az utazás fantasztikus kezdete lehetne a könyvünknek. Mint mindig, akkor is az utolsó pillanatban szólt… már három hónapja tudta, hogy megy, és a felszállás előtt egy nappal találta ki, hogy hívjuk már fel Michkát és kérdezzük meg, hogy akar-e jönni. Nem voltam Párizsban, úgyhogy nem tudtam összehozni a dolgot. Mit mondjak, elég csalódott és ideges voltam. De az elhatározás megszületett bennem, hogy szeretnék egyszer elmenni Afrikába.

Bono megkérdezte tőled, hogy vajon érdekelni fogják-e ezek a néha nagyon komoly témák a fiatal olvasókat. Akkor még nem tudtátok a választ. Mit gondolsz erről most?

Amikor elkezdtem tervezni a könyvet, azt gondoltam, hogy izgalmas lesz, és hogy szerencsés vagyok, amiért közeli barátságban lehetek valakivel, akiből egy világhírű rocksztár lett. Ez egy kiváltság, de sosem néztem úgy Bono-ra, mint egy hírességre, hanem inkább, mint egy zenészre, akivel jó barátok vagyunk. Akinek a zenéjébe beleszerettem, majd kiszerettem belőle, és újra beleszerettem. Nem bántam vele úgy, mint egy sztárral, de azt gondoltam, hogy mond majd néhány dolgot arról, hogy milyen annak lenni. És ez nagyon izgalmas téma lehet a fiatal olvasóknak.

Amikor mi 21 évesek voltunk a világ nagyon egyszerűnek tűnt. Lemezt kellett készítened, újságírónak kellett lenned, hinned kellett abban, hogy megváltoztatod a világot, de ma már ez teljesen más. Egy mai 21 éves láthatja, hogy hogyan lett a U2-ból szupersztár. Nem szeretem használni a közhelyes kifejezéseket, de a U2 története a remény üzenete. Óriási sikert érhetsz el, és temérdek pénzt kereshetsz, de hűnek maradni saját magadhoz, a saját értékeidhez a legnehezebb. Kompromisszumokat kell kötnöd, de nem a fontos dolgokban. Nem szabad eladnod magad, nem szabad mindenkinek „lefeküdni”, nem kell szabad olyanná válnod, aki utálnál lenni. A U2 megmutatta nekünk, hogy a lehetetlen néha igenis lehetséges. Bono szokta idézni Bob Geldolfot: „Ha nem váltod valóra az álmaid, az életed sokkal kilátástalanabb, céltalanabb lesz, mivel tudod, hogy ez a könnyebbik út”.

És ez nagyon igaz a Franciaországban zajló demonstrációkra is. Az általános nézet a fiatalok között, hogy semmi sem lehetséges, nem lesz munkájuk, a helyzet borzasztó, nincs semmi remény. Mi lesz így ebből a generációból? Szerintem, ez már sokkal rosszabb a pesszimizmusnál, ez nihilizmus. Lehet, hogy benned, aki itt élsz kelet-európában sokkal több remény van, mert igazi, valóságos nehézségeken kell keresztül menned. Néha az az érzésem, hogy nálunk „nyugaton” túlságosan elkényeztetett fiatalok élnek. Azt mondják, hogy ezt is meg kellene kapnunk, meg még az is jár nekünk, jogosultak vagyunk arra is, és különben is hogy lehet, hogy mások megkapják mi meg nem… és hasonlók. Ez a hozzáállás nagyon távol áll az én világképemtől.

Neked például sokat jelent a U2, ami tulajdonképpen a hitről és a reményről szól. És pontosan ezért van szükségünk olyan emberekre, mint Bono, mert tudjuk, hogy honnan jött, hogy egy ugyanolyan pesszimizmusból indult, mint mi, de mégis megtalálta a saját útját.

Szerinted hova tart Bono? Most úgy tűnik, hogy fél úton van a rock sztárság és a „világmegmentés” között. Meg tudja tartani a megfelelő egyensúlyt vagy lesz olyan időszak, amikor újra kell álmodnia a céljait és azt, hogy merre tovább: zene vagy politika?

Bono mindig újragondol mindent, átszervez mindent. Célzott arra a legutolsó interjúban, hogy háttérbe fog vonulni, ami valószínűleg annyit jelent, hogy az a terve, hogy a közszereplések helyett az új albummal fog többet foglalkozni. Érezni a feszültséget a zenekarban amiatt, hogy sok idejét felemésztik a kampányok. Szerintem megpróbálja átalakítani az életét ebben az évben. Nem lennék meglepve, ha a következő években kevesebbet hallanánk arról, hogy Bono Afrika bajnoka és többet hallanánk arról, hogy Bono zenész. Egyébként mondott egy nagyon érdekes dolgot nekem a múltkor. Hallottál már Rick Rubinról? Ő volt a producere Johnny Cash Solitary man című albumának a 90-es évek közepén. Ez volt az az album, ami segített Johnny Cash-nek visszanyerni az elveszettnek hitt tehetségét. Egy erős, határozott lemez, nagyon csupasz, csak egy kis hangszerelés van benne. Csodálatos felvételek. És Rick zseniálisan vissza tudja adni a hangzást, igazi támasza lehet az énekesnek ahhoz, hogy a legrejtettebb teljesítményt is kihozza a hangjából. Úgy tudom, a U2 az egyik kedvenc zenekara, és Bono is nagy csodálója Rick-nek, úgyhogy elképzelhető, hogy egyszer egymásra találnak. Ha ez megtörténik, akkor nagyon meg fogunk lepődni, mert egy olyan U2 album születik majd, amilyet még sosem hallottunk.

Szeretem a legutóbbi lemezt is, csodálatosak a dalok, vissza kellett térniük a belső erősségükhöz, a központi hangzáshoz. A U2-nak úgy kell szólnia, mint a U2-nak. De azt gondolom, nagyon vakmerő lenne, ha Rick Rubinnal dolgoznának együtt. Lehet, hogy olyan drámai és sokkoló lesz, mint amilyen az Achtung Baby volt a Joshua Tree után. És ez az, amit én remélek. Bízom benne, hogy megkapják ezt az esélyt. Eddig szerintem még sem a zenekar, sem Paul McGuinness nem volt kész arra, hogy belevágjanak, de most talán egy kicsit nagyobb biztonságban érezhetik magukat. Amikor erről beszéltünk Bono-val, mondtam neki, hogy pontosan ez az, amire most szükségük lenne. Azt válaszolta, hogy gondolkoznak rajta. Szerintem fantasztikus lenne, de nem tudom, hogy megvalósul-e.

Az egyik részben írsz arról, hogy rendkívüli érzés volt, amikor Bono a párizsi koncerten a Te nevedet kiabálta a mikrofonba. Rajongóként vagy részese a U2 koncerteknek, vagy inkább kívülállóként szemléled, ahogy egy barátod a színpadon énekel?

Imádom a koncerteket. Nagyon nehéz, hogy ne ragadjon magával. De az igazat megvallva a párizsi Vertigo koncertben kicsit csalódtam, nem tudom miért. Nem igazán tudtam élvezni. Talán, mert rossz volt a hangosítás, valószínűleg, azért mert nagyon fújt a szél és én pont rossz helyen ültem.

Ültél? Lehet, hogy jobban jártál volna, ha a küzdőtéren állsz.

Nem, nem állnék az első sorba…

Félnél, hogy Bono megörül neked és felráncigál a színpadra?

Ó, dehogy, abban biztos vagyok, hogy helyettem inkább egy lányt húzna fel magához, egy gyönyörű szép lányt.

A múltkor Amszterdamban egy nagy darab félmeztelen pasit húzott fel a színpadra, aki ölbe kapta Bono-t. Leírhatatlan volt. Edge előttem állt és rázkódott a nevetéstől. Úgyhogy a férfiak is esélyesek, nem csak a szép lányok…

Ez tényleg nagyon mókás jelenet lehetett, na de akkor íme még egy ok arra, hogy ne álljak az első sorba…

A könyvbe ugyan bekerült néhány fotó – ami a magyar kiadásban ráadásul elég rossz minőségű – azonban ezek legtöbbje a U2 rajongók által már mind jól ismert felvétel. Nagyon sokszor beszél Bono rajzokról, fényképekről, amiket ő készített, vagy amik nagy hatással voltak rá. Miért nem használtatok inkább ilyen jellegű személyes illusztrációkat?

Igen, láttam én is, hogy a reprodukció elég csúnya. Természetesen szerettem volna ezt megvalósítani, megpróbáltuk, de végül nem jött össze. Biztosan tudsz arról, hogy készül egy U2 a U2-ról című könyv, ami valamikor ebben az évben fog megjelenni. Szerintem azért tartották vissza ezeket az anyagokat, mert ahhoz a másik projekthez van szükségük mindenre. Ezért nem kaptam én személyes dolgokat az illusztrációkhoz. A mi könyvünk amúgy is probléma volt a menedzsmentnek, mert néhány történetet, amit Bono elmesélt nekem, elmesélte nekik is és fenn áll a veszélye annak, hogy ütköznek a dolgok a két könyvben. Ezért mondta azt Bono – kicsit eltakarva az igazságot –, hogy ez csak egy könyv, ami a D.A.T.A-val történő munkájáról szól. Vissza kellett fognia magát egyébként a többiek azt mondták volna „Miért adsz privát képeket Miskának? A még meg nem jelent anyagokra mi könyvünkhöz van szükségünk.” Ezért van mindez. Aztán a kiadó azt akarta, hogy tegyünk bele fotókat, de ha rajtam múlt volna, akkor egyetlen kép sem lenne benne. De azt mondták az úgy nem jó. Valamit kellett találnunk, és különösebben nem foglalkoztam azzal, hogy milyenek.

De természetesen, egy ideális világban a könyv nagyobb formában jött volna ki sok szép kicsi rajzzal, amit Bono készített, fotókkal, amiket ő csinált és sok más őrült dologgal. De sajnos ez nem így működik.

A magyar kiadásában van egy plusz fejezet, ami 2005 decemberében készült, és például az angol verzióban, ami nekem meg van ez nem szerepel. Miért érezted szükségesnek, hogy egy új rész is belekerüljön?

Azért, mert egy puha kötésű kiadás volt szerkesztés alatt. Azt gondoltam, hogy mivel ez a verzió 2006. március-áprilisába kerül csak boltokba, és 2005-ben nagyon sok U2-s esemény volt, az emberek nem értenének miért nem beszéltünk a Vertigo Turnéról és a Live Aidről. Elmondtam Bono-nak az elméletem és beleegyezett még egy fejezetbe. Három hónappal később teljesen ledöbbentem, amikor végül tényleg fel is hívott. Egyébként vicces volt, mert mindig ő választotta az időpontokat, és többnyire valami különleges esemény napján hívott, például a születésnapján, vagy ennél a legutolsó fejezetnél John Lennon halálának 25. évfordulóján. Szerintem alapvetően Bono egy nagyon babonás ember és asztrológiukus a választásait illetően.

Bostonban „kicsit” másképp zajlott a könyvbemutató, mint például ez a mostani itt Budapesten, vagy bárhol máshol a világon. Az volt az egyetlen alkalom, amikor Bono-val együtt dedikáltátok a könyvet. Te akartad, hogy ott legyen veled?

Az amerikai kiadó ötlete volt, nem az enyém. Bono azt mondta, hogy ő semmit nem hajlandó tenni azért, hogy népszerűsítse a könyvet, mert nincs rá ideje. És mert ez az én könyvem, nem pedig az övé. De a kiadó nagyon ideges volt a U2 pedig pont az amerikai turné közepén volt, New York-ban és Boston-ban játszottak. Úgyhogy végül küldtem Bono-nak egy üzenetet, hogy nagyon jó buli lesz, hatalmas tömeg, lármás csődület és mókás dolgok várják. Ez megnevettette, és azt mondta, rendben, csináljuk. Mindez három nappal a bemutató előtt történt. De képtelenségnek tűnt az egész, hiszen ő egy showman, én pedig nem vagyok az. Egy dedikálás olyan, hogy leülsz, időnként emberek odasétálnak hozzád, beszélsz velük. De a bostoni olyan volt, mint egy katonai művelet, fel kellett vennünk őt a repülőtéren, ugyanúgy megszerveztek mindent, mint amikor Bill Clinton dedikálta alá a könyvét. Adóvevős biztonsági fickók álltak mindenütt, csak a speciális karkötővel rendelkező emberek léphettek be, olyan volt, mintha Bagdadban lennénk. Őrület volt az egész. A rajongók a kordonnál álltak sorban és egyenként szóltak nekik, hogy mikor következhetnek. Bono nagyon közvetlen volt természetesen. Én pedig türelmetlen voltam, mert a nyilvánvalóan a tömeg miatta állt sorba, nem miattam. Azt gondoltam, hogy nekem nem is kéne ott lennem, hiszen úgyis csak rá kíváncsi mindenki. Nem volt természetes nekem, hogy ott ülök mellette, tudod a modern világ a biztonsággal már kicsit fárasztó nekem.

A könyvnek nagyon pozitív a visszhangja, még Bill Clinton is írt neked gratuláló levelet. Kaptál esetleg más közéleti személyiségtől is hasonlót? Volt valami olyan, ami különösen közel állt hozzád, vagy ami nagyon meglepő volt?

Inkább csak néhány író barátomtól. De kaptam pár nagyon furcsa levelet hétköznapi emberektől. Egy kanadai lány – tiszta őrült volt – azt találta ki, hogy muszáj Bono-nak feleségül vennie őt és én vagyok a megfelelő ember arra, hogy ezt összehozzam neki. Azt mondanám azért, hogy ezek az emberek vannak kisebbségben. Sokan mondták, hogy a könyv segített nekik más szemszögből látni a világot, hogy egy fantasztikus dialógus és nagyon szórakoztató is. És nem csak a U2 rajongók vélekedtek így, voltak akik azt mondták nekem, hogy habár nem a U2 a kedvenc zenekaruk, mégis inspirációt kaptak ettől az embertől.

Olyan viszonyban vagyok ezzel a könyvvel, mint egy fényképész egy jól sikerült képével. Csak annyit tettem, hogy megnyomtam a gombot a megfelelő pillanatban, a megfelelő erősséggel. A megfelelő ember voltam a megfelelő helyen, a megfelelő időben. És hálát kell adnom Istennek, vagy bárki is legyen az, mert ez egy olyan szerencse volt, ami az ember életében csak nagyon ritkán adódik.

Interjú Michka Assayas-szal

Ohly Zsuzsi

2006. április

(a cikk a www.topmodell.net és www.u2.hu oldalakon olvasható)

http://www.u2.hu/modules/wfsection/article.php?articleid=608

http://topmodell.ns1.ensim.hu/phpnuke/modules.php?name=News&file=article&sid=711

írta: zsu, 2006. 06. 08. - címkék: és kategóriák: - még nincsenek kommentek

#14

Éljen a youtube.

majdnem az osszes videom nezheto formatumban vegre fent leledzik a neten. ez most tok egyszeru, csak klikk es indul. 50 db van fent kb. ja es par melgepi, amiket en vagtam ossze a sajat magam szorakoztatasara :)

http://www.youtube.com/profile_videos?user=zsuzsko

(a videokat fenykepezo geppel keszitettem a koncerteken)

írta: zsu, 2006. 05. 10. - címkék: assayas, bono, interju, mischka, on és kategóriák: Interjú Mischka Assayas-val - még nincsenek kommentek

Európai U2 turné összefoglaló

Kicsit furcsa, hogy vége a turnénak. Nem is kicsit. Pont azt beszéltük a többiekkel, hogy annyira üresség van most bennünk, nincs az az izgatott várakozás, készülődés, tervezgetés, nincs a sorbanállás, az ugrálás, örjöngés, a koncert utáni megelegedettség érzés. Most kezdem csak érezni, hogy valami tényleg végetért, ami megismételhetetlen és különleges volt. Azt azért nem mondom, hogy mély depresszióba zuhantam, de az tény, hogy kicsit nem találom most a helyem, és hogy valami nagyon hiányzik.

Sokan kérdezték, vagy csak kijelentő módban mondták, hogy nem értem még mindig, hogy minek kellett ennyi koncertre menned...
Igazából az a baj, hogy csak az érti, aki mindezt átélte...

Azt nem tudom, hogy mit hoz az élet, mi lesz jövőre vagy öt év múlva, de az biztos, hogy idén nyáron éreztem először azt, hogy igenis meg kell ragadni a lehetőségeket és élni kell az életet, és ki kell élvezni annak minden pillanatát. Most vagyok abban az életszakaszban, amikor még megengedhetem magamnak, hogy tényleg azt csináljak, amit akarok.

Lehet, hogy x év múlva, amikor a U2 kiad egy új albumot és újra turnézik, már teljesen más korszakomat élem, már más az értékrendem és más dolgok fontosak az életemben, lehet hogy addigra már feleség és anyuka leszek pár lurkóval és inkább az fog érdekelni, hogy a fiam vagy lányom éppen járni tanul, vagy kimondja az első szavát. Akkor nem hiszem, hogy beutazom európát csak azért, hogy az első sorban ugrálhassak nagyon sok U2 koncerten. Most viszont adott volt az alkalom, a lehetőség és azt gondolom, hogy életem egyik legjobb dolga volt, hogy így alakult a nyár, hogy hét U2 koncertet láthattam és hogy megélhettem ezek minden pillanatát. Nem érzem úgy, hogy pénzkidobás volt, mert élményekben és érzésekben sokszorosát kaptam vissza... valami olyat, amit pénzben nem lehet kifejezni és amit tényleg nem lehet elmagyarázni annak, aki nem akarja megérteni vagy nem látja úgy a dolgokat, mint én.

Örökre felejthetetlen emlék marad számomra,

...amikor beléptünk a Croke Park-ba és elém tárult a hatalmas stadion és azt gondoltam, hogy uram isten, itt vagyok...Dublinban...az otthonában fogom látni fellépni a zenekart. Vagy amikor második nap szintén ugyanott felhúzta Bono a színpadra Matt-et, aki eljátszotta a Party Girlt

...amikor Bécsben az egész csipet csapat együtt örjöngött a B kisszínpadnál és hogy ott dobolt előttünk Bono és Larry, Adam pedig Ildivel kacerkodott :))

...amikor Katowicében leégtünk, majd szarrá áztunk... és hogy azt gondoltam, úr isten...ilyen közel még sosem álltam a színpadhoz és ekkor élhettem át először azt, hogy milyen, amikor a zenekar és a rajongók között a koncerten kialakul egy sajátos kontaktus...ekkor történt, hogy Bono rámnézett és mutatta, hogy nyomjam le a kamera gombját...miközben ő énekelte hogy ..camera can't see....és látni a lengyeleket, ahogy piros fehérbe öltöztetik a nézőteret és látni Bono-t, ahogy meghatódik és tényleg "fejet hajt" a lengyel közönség előtt

...majd következett Amsterdam...a legcsodálatosabb...második sorból látni, ahogy Bono megismeri Lemont és már messziről "jelez" neki és utána egyenesen lejön oda elénk és belenéz Lemon szemébe és énekli a City of Blinding Lightst...sosem fogom elfelejteni, ahogy akkor Bono nézett és szerintem Lemon sem fogja tudni soha igazán visszaadni, hogy milyen volt ez a jelenet...mennyire különleges és mennyire "bensőséges"... olyan volt, mintha azt mondanának egymásnak, hogy örülök, hogy ismét látlak ember, emlékszem rád, jó újra látni, klassz csavó vagy, maradj ilyen őrült barátom, még látjuk egymást....

...majd pár nap múlva a harmadik amsterdami koncerten Bono előttem állt meg, ránk nézett és a kezét a szívére tette és dobogtatta rajta...ezt sem tudom elmeselni milyen érzés volt, hogy ott áll előttem és a 80ezer ember közül ránk néz és nekünk mutogat...és ugyanitt első alkalommal hallani a miss sarajevot élőben, hallani, ahogy Bono áriázik és érezni, ahogy kiráz a hideg a csodálattól...nevetni amikor Bono-t ölbe kapja "beautiful man" :) ...érezni azt, hogy ez talán a turné alatt a legkülönlegesebb és legegyedibb koncert...és szájat tátva hallgatni ahogy elkezdődik a 40 és élőben látni, ahogy Larry egyedül áll a színpadon és mosolyog...és tudni, hogy ez volt a legjobb koncert, itt minden együtt volt, minen megtörtént, amire valaha is vágytam

...és végül elmenni münchenbe, és az utolsó koncerten az első sorban állni, átélni, ahogy Adam is és Bono is felismer már és mosolyog ezért :), hallani, ahogy Bono felolvassa a kezemben tartott zászlóról, hogy HUNGARY, aztán ledöbbenten és izgatottan örjöngeni arra, hogy Bono lejön...hozzánk...megáll...előttünk...és néz minket, énekel nekünk...igen nekünk, szemünkbe nézve...aztán pózol a kamerának, vonaglik a hangszórónál...és újra megáll előttünk...aztán amikor azt gondoltam, hogy ennél jobb dolog nem történhet, látni az újabb "csodát".... nyugodtságot magamra erőltetve belenézni Bono szemébe és hallgatni, ahogy énekli a With our without yout...és megpróbálni minden pillanatát megjegyezni annak, hogy milyen volt ez a hosszú szemkontaktus...milyen volt amikor a kedvenc énekesem az egyik kedvenc dalomat énekli úgy, hogy az én szemembe néz...és mosolyog...

...és úgy egyáltalán...hallani a kedvenc számaimat, hallani nagyon sokszor néhányat és hallani olyanokat is, amik tényleg ritkaság számba mennek és olyanokat is, amikoről sosem hittem volna, hogy valaha is hallhatom élőben.......wild horses, mysterious ways, out of control, miss sarajevo, original of the species, party girl, 40, Unchained Melody...

Ezeket senki nem értheti, csak az, aki átélte. Felejthetetlen pillanatok voltak, amik csak az enyimek, amiket senki nem fog soha látni csak én és ami mindent megért, amit újra átélnék szívesen... ezek voltak a saját U2s pillanataim...ezek lesznek a saját U2s emlékeim. Ezért mentem el hét U2 koncertre... és lehet, hogy sokan azt gondolják, hogy nem vagyok normális... nem érdekel. Én így érzem/éreztem jól magam és boldog vagyok, hogy részese lehettem ennek az egésznek. És mindig amikor valaki azt mondja, hogy nem érti miért mentem ennyi U2 koncertre... akkor csak mosolyogni fogok magamban es azt gondolom, hogy az nem baj. Én értem és ez a lényeg. :)

írta: zsu, 2005. 08. 23. - címkék: beszámoló, Európa, koncert, rajongó, turné, u2 és kategóriák: Koncert - még nincsenek kommentek

Müncheni koncert

MÜNCHEN 2005.08.03 - KONCERT BESZÁMOLÓ

Kissé körülményesen indult a szervezkedés a müncheni koncertre, a fő gond a hogyan menjünk el odáig probléma volt. De megoldottuk. Végül öten mentünk egy kicsipici kocsival és azt kell, hogy mondjam, hogy szörnyű volt az út. Behajtogattuk magunkat a kocsiba és kb ugyanabban a pózban ültünk 8 órát (meg megálltunk azért, amikor már a hangyák mászkáltak a lábujjainkban...). Aludni semmit nem aludtunk, se oda, se vissza, úgyhogy félhullaként érkeztünk vissza Pestre. Na de ne szaladjunk ennyire előre.

Az, hogy, hogy mindegy, a lényeg, hogy megérkeztünk a stadionhoz reggel nyolc óra körül, szerencsére még nem volt túl sok elvetemült várakozó emberke, úgyhogy az egyik sorban hála istennek pont egy fa alatt tábort vertünk a kis polifómjainkkal és a kajás zacskónkkal. Találkoztunk ismerős magyarokkal és ennek örültünk is. Az eső néha esett néha nem, de ekkor még nem volt vészes a szitu. Viszonylag gyorsan telt a várakozás, szerintem a turnék alatt ez volt a legtürhetőbb sorbanállós móka. Egy órakor azonban hirtelen történt valami és benyomódtunk és hipphopp ott álltunk legelöl a sorban, kaptunk piros karszalagot is, bár mai napig nem tudjuk ez mire volt jó, ugyanis nem kapott mindenki... A sorbanállás apró része volt csak összepaszírozós, akkor elég intim kapcsolatba kerültem a mögöttem álló német fiúkával..úgy nem nagyon mertem mozgatni a popómat, mert szegény kicsit már így is kínosan érezte magát... :) Találtunk mindig valamit, amin lehet röhögni, volt a biztonsági őrök között Hulk Hogen (v mitten hogy kell irni, az a nagy szőke izompasi) és ott volt maga Elton John is securitys ruciban, kis fulbevalóval, kerek szemüveggel :)) Összehaverkodtunk néhány német kollégával is, meglepően jó fejek voltak, de mondjuk ebben az összepaszírozós sorbanállásban amúgy is mindig egy különleges kapocs alakul ki az emberek között. Esküszöm hiányozni fog.

Fél ötkor indult a mandula, át az átkutatós emberkéken, a rohamosztagos v milyen rendőrökön és a nagyon lassan jegyet tépkedős útonállókon eljutottunk egészen egy kurvahosszú lépcsőig, már bocs, de erre nincs jobb szó. És a változatosság kedvéért, most nem felfele, hanem lefele kellett futni az olimpiai rekordot, ami különlegesen veszélyes volt, hiszen az esőtől csúszott minden. Lépcső akadály pipa, ekkor voltunk a stadion egyik végében, úgyhogy roham a másik végében. A legszebb látvány az volt, hogy alig pár ember volt még csak bent a stadionban, úgyhogy ilyet még nem éltem :) szinte az első max harminc ember között jutottunk be boldogan a nagyszínpad legeslegelső sorába Adam oldalán. Kari gyorsabb volt mint én, ezért amikor én beértem csak azt láttam, hogy Kari a jól betanított módon :) fekszik az első sorban, hogy minél több helyet foglaljon :)) Miután szusszantunk és szereztünk inni is, már kezdtük felfogni h wazze LEGELSŐ SOR!...

A várakozás itt is türhető volt, dumáltunk a németekkel, mindenkinek elmeséltem, vagy kézzel lábbal elmutogattam az amszterdami koncert élményeit és a tavalyi U2s találkozásunk fontosabb pillanatait :) gizdáztam na, jóvot :) Aztán valamikor elkezdett esni az eső, már nem emléxem mikor, de volt az első előzenekar, ott a szakszofonos csaj vitte a pálmát, aki amikor beindult úgy dobálta magát, mint aki mindjárt eljut a csúcsra. Egy másik zenekar tag azért maradt meg bennem, mert olyan volt, mint egy pulikutya, a szemére volt fésülve az összes haja, semmit nem látott szerintem... és egyszer amikor sétált a mikrofon felé el is vétette az irányt és jól lefejelte :) ezen én jót mulattam magamban. Amikor ők játszottak már elkezdett szakadni az égből az áldás.

Aztán jött a Keane. Hát az valami kurvajó volt. Őszintén szólva az egyik fő érv arra, hogy elmenjek még a müncheni koncertre is az volt, hogy a Keane volt az előzenekar és imádom őket, nem akartam kihagyni... Nem csalódtam. Fantasztikusak voltak. Karival beindultunk énekeltünk torkunk szakadtából, közben megint elkezdett esni, de ez nem zavart senkit, esernyők esőkabátok, minden ami kell. A kedvenc számommal kezdtek, úgyhogy már megvoltam elégedve. Nagyon jó hangja van a fickónak. Mi meg annyira tomboltunk, hogy rengetegszer odanézett ránk :) vicces volt.

Aztán jött az átszerelés, zuhogó eső, nagyon nagyon zuhogó eső és még jobban zuhogó eső. És akkor valahogy nagyon hirtelen elkezdődött az óóóó óóóó óóóóóóó óóóó óóó óóóóóó-zás és majd kiugrott a szivem a helyéről. Olyan gyorsan eltelt az idő, hogy váratlanul ért a kezdés. Löktem én is ezerrel az óóó-t és majd kiugrottam a bőrömből örömömben. És végre kijöttek ezek négyen... fél perc alatt ugyanolyan vizesek voltak mint mi. Az esőkabáttól semmit nem láttam, ezért gyorsan lekaptam magamról és élveztem, hogy bőrig ázok, a szempillámból is csöpögött a víz..de nem zavart, ugráltam és énekeltem hogy hellóóhellóóóóóóó. Az első pár szám alatt annyira zuhogott, hogy nem mertem elővenni a gépemet... Bono lazán belerugott a színpadon a vízbe és akkor lehetett csak igazán látni, hogy mennyire áll ott fent a víz nekik... (az eső kb a harmadik negyedik szám után egyébként teljesen elállt, szerencsére...)

Fogtam a magyar zászlót a fejem felett és ugráltam énekeltem ugráltam tomboltam. Teljesen magamon kívül voltam. Adam elsétált a színpad széléig, meglátta a zászlót, benézett alá és mosolyogva biccentett nekem egyet a fejével. Na ekkor majd összepisiltem már magam gyönyörűségemben...pedig...ami ezután jött... Kicsit összevagyok ám zavarodva, de asszem az I will follow alatt bono hirtelen elkezdte mondani, hogy látok itt pár zászlót: Italy and HUNGARY :):)))))) és nézett ránk mi meg önkívületben voltunk. WAZEEEEE bemondta a zászlónkat!!! meg vagyunk örökítve az utókor számára :)))))))))) eszméletlen jó érzés volt, hogy 80ezer v mittenhányanvoltak ott ember előtt pont az én zászlómat olvassa fel... és utána is csomószor tiszta volt már a kép, hogy megismert :) megismerte ezt a szétázott pici zászlót és amikor látta alatta a mosolygós fejemet akkor engem is :) és Adam is... és ez kurvajó volt... oly annyira, hogy amikor elkezdődött a City of Blinding lights és láttam, hogy Bono jön lefele a színpad alsó részére gondoltam, hogy elmegy középig max, úgyhogy zoomolok, hogy jobb legyen a kép... Zoomoltam és elindítottam a felvételt, és közben ezt már nem tudtam változtatni.... Bono lejött a lépcsőn és megállás nélkül elindult felénk, és megállt pont előttünk... uhh... nem is hittem el. Még egyik koncerten sem láttam, hogy kijön egészen odáig ahol mi állunk. Tette vette magát a kamerának és énekelte, hogy oooh youuu looooook soooo beautifuuuul toniiiight.... Közben lökött minket ezerrel a tömeg, Bono meg elindult visszafele, aztán hirtelen megfordult és ismét odajött hozzánk, majd rámászott a hangszóróra és vonaglott egy kicsit, aztán vissza elénk megállt és ott énekelt tovább. Csomószor nézett ránk mi meg üvöltve énekeltük egy emberként a refrént. Eszméletlen volt. A leghihetetlenebb dolog ami addig történt. Máskor is jött már le elénk, de ennyire...ennyire pont hozzánk és hogy nekünk énekelt úgy, hogy közben nézett minket... wazeee el tudjátok ezt hinni?????

(Ezt a két képet Kari fotózta, ezer köszönet neki érte :)) )

Azt hiszem egész koncert alatt az volt rám a legjellemzőbb, hogy olyan fejet vágtam, mint aki pont most nyerte meg a lottó ötöst :) és kb úgy is éreztem ám tényleg magam :)

Bono beszélőkéje ezen a koncerten megint előjött és mondott beszédeket, próbálkozott németül is beszélni, ennek a közönség nagyon örült, én semmit nem értettem belőle persze, de azért biztos jól csinálta :))

Szerintem élvezték a koncertet, össze vissza vigyorogtak a közönségre is, egymásra is, produkálták magukat :) Bono sokat volt előttünk, sokszor ment el előttünk és nagyon élveztük ezeket a pillanatokat. Ha Adamre vigyorogtunk akkor visszakaptunk egy nagy füligérő vigyort egyből, sőt! komolyan mondom, hogy láttuk Larryt is mosolyogni! Esküszöm! :)

A Pride alatt a németek készültek...fehér lufik voltak többnyire mindenki kezébe (egyébként ezt még a bejáratnál osztogatták, tehát jó jó... de közel sem annyira spontán és meglepetésszerű, mint a katowicei produkcio... - egyébként nekünk is volt lufink, csak felfujtuk és kidurrantak szegények... na mindegy. Szóval a lufis jelenetek közben éppen próbáltam videózni, amikor éreztem, hogy valami nagyon nehéz rajtam. Balra néztem és láttam, hogy a mellettem lévő lány nehezedik rám teljes testsúlyával, a szeme fent akadt, a teste olyan volt mint egy nehéz zsák... elájult.... szörnyű látvány volt, alig bírtam tartani, de aztán hamar kikapták őt a biztonságiak és elvitték. De sosem fogom elfelejteni azt a szemet...élettelen volt, ijesztő volt. Remélem hamar jobban lett szegény.

Voltak vicces jelenetek, például amikor Bono is és Edge is elrontott valamit a szám alatt és a végén odamentek egymáshoz és gratuláltak maguknak :))

A City of Blinding lights alatt egyébként más volt a kivetítő meg a háttérkép, mint eddig! Nagyon nagyon tetszett, sokkal jobban, mint az "eredeti"

Ismét volt Miss Sarajevo is, és azt kell, hogy mondjam, hogy fantasztikus volt. Az a szerencse, hogy láthattam Amsterdamban is, amikor legelőször játszották...az felejthetetlen, felfoghatatlan... akkor is leesett az állam, de most is... Az opera részt Bono úgy énekli, mint egy álom. Nagyon jól áll neki a mély hang, az áriázás, eszméletlenül jól csinálja, és most az amszterdamihoz képest még jobban és még tovább kitartotta a hangját, le voltam nyűgözve teljesen tőle.

Örjöngtünk, tomboltunk végig, és aztán jött a With or Without you.... Odaatam Karinak a fényképezőmet h tegye el, mert én most megyek a színpadra :)) (fő az önbizalom...) Bono általában bal oldalra szokott kimenni felhúzni valakit ilyenkor, de most éppen jobbra húzta a szíve és középről elindult a kifutó irányába, aztán hirtelen megállt. Előttünk. Ránézett a zászlóra, amit akkor teljes erőbedobással nyújtogattam fölfele, aztan rámnézett és közben énekelt, nézte Karit, aztán zászlót engem stb és énekelt....szerintem az első versszakot meg az első refrént minimum elénekelte úgy egyhelyben állva, ha nem többet... mellettünk álló németek totál meg voltak győződve róla, hogy Bono most kikapja valamelyikünket a tömegből :) Ha a mi oldalunkon is van lépcső, mint a másik oldalon, ami levezet a színpad alatti kis "kifutóra" akkor fent vagyunk... tuti fix... de nemvot...úgyhogy kissé bonyi lett volna mindenféle művelet, meg aztán gondolta az öreg, hogy ha már énekelgetett nekünk egy kicsit, akkor mást tisztel meg inkább egy táncival. Kiment a jobb kifutóra és kb közép tájt felhúzott egy szerencsés lányzót, akit elég hamar lerendezett egy kis tánci kézcsók kombinációval. :) de akkor is eszméletlen élmény volt, hogy ott állt és ránk nézve énekelte az egyik kedvenc lassú számomat.... majd összepisiltem magam a gyönyörűségtől.

Az All because of you után éreztem, hogy valami történni fog... és tényleg. A Yahweh helyett kis kuriózum lett... Bono bemondta a mikrofonba, hogy hol van az a srác, aki gitározni akart? Aztán hirtelen fent termett Jürgen és nagyon örült magának :) Odaadtak a kezébe egy gitárt és megpróbálkoztak a Party Girl-el :))) hát érdekes volt :))) Valahogy nem ment a srácnak nagyon, próbált Larry és Adam is becsatlakozni, de feladták elég hamar. Edge kitartóan mutatta neki mit hogy... aztán lehalkították a srác gitárját :)) Bono közben énekelgetett, bár a szövegről halvány elképzelése sem volt :))) nézett Edge-re kérdően, de ő is csak vonogatta a vállát és vigyorgott. Aztán Bono végre elkapott egy fonalat, igaz rövid fonalat :) de mindenesetre pár sor meg a refrén már megvolt és ezt énekelgette lelkesen többször is :)) Aztán már mutogatta Edgenek hogy elég lesz ennyi, de Jürgen nem adta fel és csak játszott tovább :)) Ja, közben volt pezsgőbontás is, Bono előkapott egy láthatóan jól behűtött pezsgősüveget és pukk, aztán már locsolta is a közönséget. Állítólag régen mindig így játszották ezt a számot, a pezsgőbontás a része volt az egésznek. Egyebként őszintén szólva Dublinban Matt gyerek sokkal jobban nyomta a Party Girlt és ott az egész zenekar becsatlakozott, konkrétan full extrán lenyomták az egész számot. De azért örültem neki, hogy megint van ez a dal, mert szeretem, még akkor is, ha Jürgen gitározza teljesen bénán :) Meg azért is jó volt, mert legalább így az utcsó koncertre kaptunk még egy különlegességet, és nem csak a szokásos setlistet.

Utána pedig elkezdődött ismét az "ÁJNCVÁJDRÁJ..mittudoménhogyvana14) szóval indult a Vertigo. Utoljára. Nem csak a koncerten utoljára, hanem számomra is utoljára ebben az évben. Beleadtam apait anyait és kiugráltam magamból a maradék szuszt is.

Aztán vége lett. Véget ért az utolsó is..., ami méltó befejezése volt annak a 7 koncertnek, amit ezen a nyáron szerencsém volt látni élőben. A nyár leggyönyörűbb pár hónapja volt ez, furcsa lesz, hogy nem lesz több órákig tartó sorban állás, rohanás a küzdőtérre, izgatott várakozás, torokszakadtából éneklés, nem fog ott állni előttem Bono Edge Adam és Edge masfél méterre, nem fog többet libabőrözni a karom a City of Blinding és a Where the street alatt....véget ért a 2005-ös U2 turné számomra. Minden másodperce megérte. De még hogy... Ha tehetném megállítanám az időt és újra játszanám az egészet. Egy biztos...., olyan élményekkel, emlékekkel lettem gazdagabb, amiket soha nem fogok elfelejteni, úgy érzem, hogy "több" lettem az által, amiket átlélhettem a nyáron. És bár most valahogy egy furcsa üresség, hiányérzet van bennem, de elég csak megnézni a videókat amiket készítettem, vagy a fotókat és máris megjelenik a mosoly az arcomon :)

Annak is örülök, hogy megismerhettem olyan embereket ezalatt az idő alatt, akikkel a közös élményeknek köszönhetően egy láthatatlan kapocs fog összefűzni és ha úgy hozza az élet, hogy csak 50 év múlva találkozunk mondjuk egy nyugdíjas otthon kertjében, akkor is elég lesz, ha egymásra nézünk és tudni fogjuk, hogy mit akar a másik mondani amikor úgy kezdi, hogy és emlékszel amikor...

München setlist

Vertigo / She Loves You (snippet)
I Will Follow
The Electric Co. / Singing In The Rain (snippet)
Elevation
New Year's Day
Beautiful Day / Sgt. Pepper's Lonely Hearts Club Band (snippet) / Here Comes The Sun (snippet)
I Still Haven't Found What I'm Looking For
City Of Blinding Lights
Miracle Drug
Sometimes You Can't Make It On Your Own / The Black Hills of Dakota (snippet)
Love And Peace Or Else
Sunday Bloody Sunday
Bullet The Blue Sky / When Johnny Comes Marching Home (snippet) / Please (snippet) / The Hands That Built America (snippet)
Miss Sarajevo
Pride (In The Name Of Love)
Where The Streets Have No Name
One / Rain (snippet)

encore(s):
Zoo Station
The Fly
With Or Without You
All Because Of You
Party Girl
Vertigo / 40 (snippet)

írta: zsu, 2005. 08. 07. - címkék: beszámoló, koncert, Munchen, rajongó, turné, u2 és kategóriák: Koncert - még nincsenek kommentek

Müncheni U2 koncert beszámoló

a muncheni koncertrol cimszavakban aztan majd kesobb folyt:

- elso sorban alltunk nagyszinpadnal

- bono felolvasta a zaszlomrol h HUNGARY ugyh ez majd hallhato lesz a bootlegen is :)) osszevissza vigyorogtam oromomben.

- lejott hozzank a nagyszinpad aljara (egszen adam oldalanak a sarkaig) es egy olyan vonaglast levagott elottunk h meg a kameram is csak muveszfilmet tudott belole csinalni, de aze eleg erdekes :)))) KURVAJO volt

- a WOWY-nal megallt elottunk a nagyszinpadnal, nezett rank, nezte a zaszlot megint, nezett rank, mosolygott, enekelt, a mellettunk levo nemet srac ott mondogatta h wazze ez lejon ide hozzatok mingya... csakhogy nemvot ottan lepcso h a franc essen bele, ugyh miutan tok sokat allt es nezett (kozben majdnem osszepisiltem magam gyonyorusegemben). lesetalt a jobb kifutora es felkapott egy lanyt, fel perc alatt lerendezte egy kezcsokkal oszt ennyi. szoval majdnem... :)))) hehe

- adam osszevissza vigyorgott rank meg bolingatott

- most tutifix volt mar h felismertek a sok koncert utan, ha masrol nem a zaszlorol amit tobbnyire vittunk es hat... kerem... kurvajo erzes volt amikor fogja magat bono v adam es miutan kiszur odadob egy vigyort az embernek :) eztet nagyon birom

- ja szarra aztunk, de megerte. ledobtam esokabatot, mert zavart a mozgasban, meg nem lattam ki belole, es sima kabatban, bugyiig vizes gatyaban, locsogo zoknival ugraltam a cipomben, ugy ugraltam mint meg soha. a hajambol csak ugy szallt szanaszet a viz mindenfele. asszem az elso par szamnal amig zuhogott, kiugraltam a lelket is magambol, mert akkor nem akartam fotozni es igy tudtam teljes erobedobassal orjongeni (pedig igy nem nagyon szoktam...)
- aztan elallt am az eso... csak h happy end legyen

- party girlnel volt fent csavo a szinpadon....hat ize...aze ez dublinban jobban ment a masik gyereknek, viszont itt meg volt pezsgonyitas

ja es nem utolso sorban... a kean kurvajo volt, nagyon nagyon jo.

asszem ez a koncert feltette az i-re a pontot. melto zaro koncert volt szamomra :)))

a vegso eredmenyhirdetes nalam a sorrendben:
1 - amsterdam 3 (nagyszinpad 2.sor, Edge oldalan)
2 - munchen (nagyszinpad 1. sor, Adam oldalan)
3 - katowice (nagyszinpad kb5. sor Adam oldalan)
4 - amsterdam 1 (nagyszinpad 2. sor Edge oldalan)
5 - becs (jobb B szinpad elso sor)
6 - dublin 2 (ulohely szinpad bal oldalan)
7 - dublin 1 (ulohely szinpad jobb oldalan)

na kerem, nemvagyok normalis h ennyi koncerten voltam. de. megerte. de meg hogy. minden perce, minden masodperce. meg a szarra azas, a leeges, az orakig tarto preselodes varakozas egyhelyben allas, olimpiai rekord futas...)
szoval ez egy jo nyar volt. asszem eddig a legjobb egesz eletemben.

írta: zsu, 2005. 08. 04. - címkék: beszámoló, koncert, Munchen, rajongó, turné, u2 és kategóriák: Koncert - még nincsenek kommentek

Amszterdam U2 koncert beszámoló

2005.07.11-17. - AMSZTERDAM - úti beszámoló + első koncert (07.13.)

A csipet csapat összegyűlt ismét, hogy pénztácáját, idejét és türelmét nem kímélve nekivágjon a nagy útnak, kövesse kedvenc zenekarát a holland fővárosba. A repülőn megemlékeztünk a kabala benzines kannánkról és az ajándékba vásárolandó szuvenir nyihahákról és végig röhögtük az egész fapados utat. A pilótánk úgy mutatkozott be, hogy jó napot kívánok kedves utasaim én Attila vagyok, segítőim pedig Enikő és Zsuzsa :)) Ati jól nyomta a pilótázást, mert minden gond nélkül megérkeztünk.

Az első napba hirtelen belesűrítettük a legfontosabb dolgokat: elmentünk a piros lámpás negyedbe és benéztünk egy coffeshopba. Jó erős kezdete volt a hétnek. Kicsit azt kell, hogy mondjam, hogy egy igen rövid idő után csömörünk volt már a minden kirakatban összezsúfolt vibrátoroktól és kanabisz származékoktól. Akármerre mentünk farkak vagy füves cigik néztek vissza ránk, néha szélesítve a kínálatot a kirakatokban ücsörgő kiöregedett, vagy rémségesen ronda szottyadt női testektől. A kedvencem két nő volt, kb 40-50 évesek lehettek, egy kirakatban ültek ketten, mindkettőjük fehérneműben, mely előnyösen utat engedett a bugyingóra rácsorduló hájuknak és a denevér szerű karjaiknak...orrukon olvasó szemüveg ficcent, kezükben cigaretta lógott és valószínű az élet nagy dolgait firtató beszélgetés mélyén voltak éppen, miközben néha le-le néztek a bugyingón fekvő, ám azt el nem takaró újságukra és könyvükre. Iszonyatosan erotikus volt, nem is értem, hogy bírták ki a fiúk, hogy nem áldoztak egy menetre.... Megnéztük az erotika múzeumot, érdekes volt, főleg a szex mesefilmek, amiket egy kis mese szobában néztük, ovisoknak való kis gomba székekről.
A coffeshopok poénosak, vannak lepukkant és normális helyek, egyszer érdemes megnézni egy ilyet is mindenféle képpen.

Magát a várost egy szóval úgy jellemezném, hogy összevissza... Minenféle származású emberke sétál ide oda, biciklisek képesek lennének bosszúból halálra gázolni a turistákat, amiért lelépnek eléjük, a házak szépek, érdekesek, dőlnek ide-oda, viszont nagyon egyhangúak. Bementünk a Madame Tussaudsba (mádámtüszó :)..kinek férje szőr tüsző :) ) is és lefotózkodtunk mindenféle híresség viaszfigurájával. Voltak jól sikerültek és bénák. Bononak például kimondottan szottyadt feje van, nem is hasonlít az eredetire, olyan beesett az arca....bar lehet, hogy ez már a látogatóknak köszönhető, akik két kézzel simogatják az arcocskáját, hogy ó te kis cukika... nem is csodálnám, ha ezektől behorpadna a feje. Brad Pitt félmeztelen felsőtestét is szemügyre vettük, sőt Ati közelebbi kapcsolatot épített ki Jenifer Lopez fertájával is. Összességében jó móka volt,főleg az ijesztegetős rész, ahol különböző elmaszkírozott viaszbábunak hitt vérző, halott arcú emberek üldöztek minket, mi meg sikítva menekültünk, és több szívrohamot is kaptunk néhány perc alatt. A végén, csak, hogy a nép tudja mihez tartsa magát, elkaraokeztuk a Walk on című U2 dalt. Nagy sikerünk volt :)

Szerdán volt az első koncert, gondoltuk már 10 körül kimegyünk a stadionhoz, mert számítottunk arra, hogy mivel Hollandiában van az egyik legrégebbi és legnagyobb rajongói bázis, ezért képesek már reggeltől sorban állni a fanatikusabbak... Igazunk lett. A 10 óra későnek bizonyult, mire odaértünk már elkeserítően hosszú sor állt. Nem fogadtunk volna arra sem, hogy bekerülünk a kordon elé. A sorbanállás egy élmény volt. Ez volt az első hely, ahol nem a tinédzserek voltak többségben, hanem az átlagéletkor 35 év felett volt. Anyukám korú házaspárok, társaságok jöttek ki már hajnalban a kis kempingszékükkel, hűtőtáskájukkal, füves cigijükkel és türelmesen vártak. Voltak akik matraccal és ágyneművel érkeztek, voltak akik napernyőket hoztak magukkal. Ez volt a mi szerencsénk, ugyanis, amikor elindult a beengedés ezek az emberek nem reagáltak túl gyorsan, és ők még csak gondolatban álltak fel a kis székükből, hogy kidobják a kordonon kívülre őket, mi pedig ekkor már elslisszoltunk mellettük és igen nagy távolságot haladtunk előre a sorban. Aztán jött a szokásos betömörülés, csak hogy az összepaszírozódás se hiányozzon.

Majd jött a kihívás... a szintén szokásos akadályfutás a színpadig. Ez volt a legkegyetlenebb, legkicseszősebb, leghosszabb, legdurvább távolság és akadály, amit be kellett vennünk. Eleve úgy kezdődött, hogy fel kellett rohanni egy óriási meredek lépcsősoron (kb. a Kőbánya-Kispesti metromegállónál található lépcsőkhöz lehetne hasonlítani), majd venni egy éles balost, és egy újabb lépcsősoron felrohanni, figyelve arra, hogy ne maradjunk el az olimpiai rekordot megdöntő szintidőnktől. Aztán mire felvonszolta magát az ember a lépcsőn boldogan vette tudomásul, hogy a színpad pont a stadion másik végén van, tehát egy sprintet nyomott lazán, és kis szerencsével bejutott a kordonon belülre... majd észrevette, hogy már akkora a tömeg, hogy csak a kis színpadoknál lenne érdemes megállni. De ekkor jött Olga, aki töretlenül haladt tovább a nagyszínpad felé átlépdelve az embereket, hárítva a "nyírjuk ki a tolakodókat" hatásokat is. És egyszer csak ott voltunk legelől, az első és második sorokban. Miután elcsitultak a kedélyek, és már nem akartak meglincselni minket leültünk és meghaltunk. Konkrétan nem kaptunk levegőt a futástól, szívünk minden testrészünkben dobogott és tényleg majdnem elájultunk ettől a megterheléstől. Átfutott az agyamon, hogy nem vagyok normális, hogy ilyeneket csinálok... meg főleg az, hogy öreg vagyok én már ehhez.

Ja, azt el is felejtettem, hogy természetesen a sorbanállásnál vettem észre, hogy a szálláson hagytam a fényképezőgépemet. Többször megütött a nap folyamán emiatt a guta... Úgyhogy erről a napról nincsenek fényképek.

A koncert maga kurva jó volt. Eleve az, hogy ilyen közel álltunk, soha nem álltunk még ilyen közel.... ott zenéltek tőlünk néhány méterre, és remekül láttunk mindent. A setlistben ezen a koncerten semmi extra nem volt. Viszont Bono már a nagyszínadról megismerte Lemon-t és szarvakat mutogatott neki, majd a COBL alatt fogta magát és lejött a színpad alatti kis részre és egyenesen Lemon felé vette az irányt (ez nekem nagyon tetszett, mivel én meg ott álltam mögötte :) ). Szóval lejött...és ránézett, egyenesen bele a szemébe, és így szemtől szembe elénekelte neki a dal nagy részét. Aszittem berosálok. Ez valami hihetetlen volt. Jó fej az öreg, nem semmi...uh..kurvajó volt. Szétugráltuk és széténekeltük magunkat, lobogtattuk a magyar zászlót, amire ráírtuk biztos ami biztos, hogy HUNGARY. Bono is és Edge is elolvasták a szöveget. Összefoglalva iszonyatosan jó volt, a hangulat is, a közönség is, a zenekar is, mi meg főleg, mivel annyira örültünk magunknak, mint még soha.

Bicajozni is el akartunk menni, de túl sok depositot kellett volna otthagyni, úgyhogy inkább gyalogosan indultunk neki. Gyanútlanul elnéztünk az Amstel Hotel felé, mert az amszterdami barátnőm szerint az a legpuccosabb szálloda a városban, és kiváncsiak voltunk, vajon ott laknak-e U2-ek. Hat ott laktak. Először mikor közeledtünk a hotel felé gyanús fotósokat láttunk, akik óriási teleobjektíves gépekkel várakoztak rajtra készen egy közeli kávézóban. Ekkor már tudtuk, hogy jó helyen járunk. A szálloda előtt már szép kis tömeg volt, kordonok mögött. Gondoltunk ez poén, és várunk mi is kicsit. Fél óra múlva megjelent Bono az ajtóban, persze kitört az őrület. Rajongók és profi fotósok próbálták megrohamozni és szegény ő ment volna mindenhova, de csak céltalanul járkált a tömegben. Én csak annyit láttam, mivel nem rohantam a tömeg után, hogy van egy kalap, mint biztos pont és a kalap vándorol ide oda egy hatalmas tömeg közepén. Átmentem a túloldalra a szálloda bejáratához, gondoltam úgysem látok semmit, viszont hátha elkapom ahogy beszáll a kocsiba. Hát elkaptam... egész konkrétan megállt előttem egy méterre és a mögöttem lévő embertömegnek magyarázta, hogy bocsi skacok, de késésben vagyok és most nem tudok maradni, majd jövök... mindezt felvettem videora. Nagyon vicces volt. Aztán láttam Ildi fejét, ahogy valahol a menyország környékén járkál, és kiderült, hogy sikerült az öreghez férkőznie a tömegben, megfogta a kezét is, és egy pár fénykép is készült róluk. Sikerünkön felbuzdulva maradtunk még egy darabig. Láttuk Larry öt másodperces berohanását (kocsiból ki lépcsőn fel ajtón be, rajongókra ránézni szigorúan tilos) majd Adam is beszállt a kocsiba egy kis integetés közepette. Nem volt tervem, hogy a szálloda előtt dekkolok, mert azert ez már mégiscsak túlzás, de azért jó móka volt :) Viszont többet nem csinálok ilyet, ebből már tényleg kinőttem :))

2005.07.11-17. - AMSZTERDAM - harmadik koncert (07.16)

Pénteken megérkezett Zoli, és mivel ő ott volt a második koncerten, ezért arról is van néminemű információ. Az maradt meg legjobban bennem, hogy Bono a New Year's day alatt kiszúrt egy lengyel zászlót a 4-6 sor környékén és kikérte onnan, felkerült a színpadra, megcsókolta a zászlót és kiterítette a hangszóróra és végig ott volt a koncert alatt. Na? Milyen nyomott hagyott vajon benne Katowice??? :))

Szombaton elszántak és tettre készek voltunk, már reggel nyolc körül ott lézengtünk a stadionnál. Nagy sikerélmény volt, hogy bekerültünk a sor legelején elkerített részbe, ahol az első kétszáz ember pihengetett. Mi voltunk a 169-170-es sorszámú versenyzők. A sor nagyon gyorsan nőtt, és néhány óra alatt kilóméter hosszan kígyózott. A jegyekkel volt néminemű problémánk, ugyanis eredetileg ülőjegyünk volt erre a napra, viszont megvolt a csere alany, aki hozza az állójegyeket. Azonban kis gebasz volt, ezért Zoli saját taktikát alkalmazva próbált állójegyet szerezni.. Azért szerintem elképzelhető, hogy mennyire voltunk idegesek, amikor délután egykor ott ültünk a több ezer ember elején a sorban ülőjeggyel és fennállt a veszélye annak, hogy hiába vagyunk reggel óta itt, beengedni azt nem fognak minket.... Na de Zoli gyerkőc leleményes volt, fogta magát, elsétált a kilóméterhosszúsor végére feltartott egy táblácskát, hogy ülőjegyet cserélünk állójegyre és sikerrel járt :) hála istennek... megütött volna a guta, ha nem jön össze a dolog. A várakozás szokásos volt, középkorú emberkék matracokon, székeken, hűtőtáskák, napernyők. Volt ott elöl velünk egy érdekes figura, rocker fazon külseje volt, kopasz, bőr szerkó, karjára kirakós szerűen a U2 négy tagjának arca volt tetoválva, mellbimbójában kis piercing kandikált. Ő volt a fő hangadó, néha beszédet tartott nekünk, szigorúan megkaptuk az ukászt, hogy mi ott az első kétszáz semmi körülmény között nem kezdhetjük el négy óra előtt kipakolni a székeket oldalra, meg nem állhatunk fel besorakozni, mert akkor megindul a tömeg mögöttünk és összenyomják egymást. Aztán jött a szokásos betömörülés-befutás-meghalás édes hármas. És bent voltunk ismét a második sorban Edge oldalán, ugyanott, mint szerdán.

Beállás:

Ez a koncert olyan volt, mintha a legszebb álmom vált volna valóra. A zenekarral ismét sikerült többször is szemkontatkust kialakítani, Bono amikor lejött a színpad alatti részre egyenesen ránk nézett, sőt azt is kiszúrta amikor a New Year's day alatt őrülten lóbáltam a fejem fölött Zoli piros pólóját, úgy ahogy az Katowicében is volt. Adam szokatlan módon állandóan átjött Edge oldalára és ott tette vette magát. Egyszer megállt egyenesen előttünk, belenézett a kamerába és elkezdte produkálni magát :)) édes volt, lenyomott egy kis előadást nekünk, aztán mint aki jól végezte dolgát sétálgatott tovább, majd visszanézett és vigyorgott :) imádtam ezért.

A setlistért örök hálám fogja üldözni a U2-t. Húsz év után ezen a koncerten gondolta először úgy Edge, hogy megváltoztatja a szóló részt a New Year's day adatt, Bono legnagyobb örömére:) de aztán bevallotta, hogy ez csak egy kis hiba volt :) Bono megfogott egy mickey egeres lufit és azzal sétált a COBL elején, majd érzékeny búcsút vett tőle, puszit dobált meg integetett utána a levegőbe :), volt fent kiscsaj a színpadon a WOWY alatt, de az este legnagyobb poénja az volt, amikor felhúzott Bono egy nagydarab izomgyereket a Beautiful Day alatt, aki az ölébe kapta a kis embert és megforgatta, majd mint az őrült elkezdett ugrálni :)))) Edge halálra röhögte magát előttünk, és Bono is teli szájjal vigyorgott végig.

A Love and Peace eljén Bono Elvisest játszott :) Felhajtotta a gallérját, beállt Evlis állásba, rázta a lábát és olyan mély hangon kezdte el a dalt, hogy csak néztünk. Aztán még becsempészte az Elvises hajhátrasimítós mozdulatot is :))))) Volt wild horses is, sőt az Unchained Melody is de a csoda az másik három dal volt. Ezt mai napig nem tudom felfogni, hogy tényleg élőben hallhattam.... Álltunk és tátottuk a szánkat, amikor felcsendült a Miss Sarajevo...hét éve nem játszották ezt a dalt, és most Bono Pavarotti helyett elénekelte az opera részt is... úristen, ez valami hihetetlen volt. Annyira gyönyörűen és tisztán énekelt, hogy nem hittem a saját fülemnek!!! A másik dal az Original of the Species volt. Ez az új albumról az egyik kedvenc dalom, és tényleg nem gondoltam, hogy élőben hallhatom és láthatom... Gyönyörűséges volt. Az egész koncert olyan hatással volt rám, hogy repkedtem a föld felett, és amikor tudtuk már, hogy mindjárt vége és jön a szokásos Vertigo záró számként csoda történt. Felcsendült a 40 dallama.... Edge és Adam helyet cseréltek és a tömeg önkívületben énekelte a zenekarral hogy HOW LOOONG TOO SIIING THIIIS SOOOONG.... 20 év óta ez volt az első alkalom, hogy ezzel a dallal zárták az európai koncertet. Egyesével hagyták el a szám közben a színpadot, először Bono ment le, majd Adam és Edge végül pedig ott maradt Larry egyedül a dobbal és a 70ezres tömeggel, akik rendületlenül énekelték a refrént. Larry befejezte a számot, és csendben ült a dob mögött, a közönség pedig énekelt tovább. Majd megrándította a vállát és belekezdett egy dobszólóba, püfölte a szerkentyűt, ahogy csak kifért belőle. Aztán kisétált szép lassan a színpad elejére és megállt, nézte a tömeget és integetett. Élvezte nagyon a helyzetett. Nekem meg borsózott a hátam, tiszta libabőr voltam.... Majd szépen lassan lesétált ő is és végetért a koncert. De a közönség még kitartóan énekelte tovább a dalt. Eszméletlen volt. Ez a koncert volt életem legjobb koncertje minden miatt. Egy gyönyörű hétvége volt, egy nagyon különleges pár nap, amiről még az unokáimnak is mesélni fogok. Ezen a koncerten mindent megkaptam, amit valaha legszebb álmaimban elvártam volna a U2tól. Köszönöm nekik...

Setlist (07.16)

Vertigo
I Will Follow
Electric Co.
Elevation
New Year’s Day
Beautiful Day
Still Haven’t Found What I’m Looking For
Wild Horses
City of Blinding Lights
Miracle Drug
Sometimes You Can’t Make it On Your Own
Love and Peace
Sunday Bloody Sunday
Bullet The Blue Sky
Miss Sarajevo
Pride in the Name of Love
Where the Streets Have No Name
One+Unchained Melody

Zoo Station
The Fly
With or Without You

All Because of You
Original of the Species
Yahweh
40

írta: zsu, 2005. 07. 23. - címkék: Amsterdam, beszámoló, koncert, rajongó, turné, u2, utazás és kategóriák: Koncert - még nincsenek kommentek

Katowice - U2 koncert

2005.07.05 - Katowice -beszámoló

Arra számítottam, hogy a lengyel koncert tök átlagos lesz, nem voltam felkészülve semmi extra dologra. Hajnalban indultunk kocsival, jó hosszú, kanyargós út volt és bár jele nem volt reggel még annak, hogy felhőszakadásra kell számítanunk mégis megtörtént. Amikor odaértünk (nem volt egyszerű megtalálni a stadiont, főleg azért nem mert a lengyelek úgy tűnik nem nagyon beszélnek angolul, viszont kedvesen tudnak mutogatni meg mosolyogni...) ezerrel sütött a nap és már nagyon korán hatalmas sor állt a stadion előtt. Bevetettük magunkat oldalról a sorba és vártunk, mint ahogy a nyár legnagyobb részében tettük eddig... Az időjárás nem kímélt minket, iszonyatosan meleg, tűző nap volt, hőgutát kaptunk, leégtünk úgy, hogy villogott a fejem pirosan még a sötétben is. Egy ideig csendes békés kis sor volt, de már ekkor is voltak annak jelei, hogy a lengyelek marha jó közönség lesznek. Az egyik fickó hozott egy magnót és az egész sorbanállást végigéneke a nép, miközben itta a kis sörét. Aztán jött a biztonságiak részéről a beijesztés egyre többen jelentek meg, és ezt mindenki annak jeleként értelmezte, hogy indul a mandula, irány a nyomulás, kapunyitás lesz. A tömeg összepaszírozódott amennyire csak lehetett, nagyon "közeli" ismerettségek születtek. Életemben nem volt még négy könyök a melleimben és a hasamban, de a fenekem és hátam táján is voltak erősen rám és belémnyomódó testrészek, tudni sem szeretném pontosan hogy mik. Ez volt a legpokolibb sorbanállás amit a U2 turné során átéltem. Azt gondoltam, hogy itt valami olyat kell alkotni a zenekarnak, amitől én kifekszem gyöngyörűségemben ahhoz, hogy mindez megérje.

A beengedés után lenyomtuk a szokásos 'bejussunk a kordon elé és minél jobb helyünk legyen" futást (szerintem kéne indítani egy olimpiai számot ebben a "sportágban"). Előre kerültünk egészen a 4-6. sorig a nagyszínpad elé Adam oldalán. Amikor ott álltam kezdtem felfogni, hogy úristen ennyire elől és közel még sosem álltam, ez valami állati jó hely. Aztán miköben én elvoltam a kis gondolataimmal és próbáltam nem tudomást venni arról, hogy az orrom úgy leégett, hogy átmegyek előbb utóbb Michael Jacksonba és leesik magától... szóval eközben elkezdett esni az eső. Nem esni. Szakadni. Mintha dézsából öntötték volna. Nekünk megvolt még a Bécsben osztogatott esőkabátunk, úgyhogy okom nem lehet panaszra, viszont az a kis magyar különítmény aki valami csoda folytán egymás mellett kötött ki egyből jó barátságott kötött... Ugyanis mindenki egyszál semmiben leégve állt a szakadó záporban, aztán szereztek egy polifómot és kis Magyarország betömörült alá. Viccesen nézett ki. Vizespóló versenyen többen nagy esélyekkel indulhattak volna :)) Szerintem ez egy olyan ritka nap volt, amikor az ember gyereke egyszerre kapott napszúrást és tüdőgyulladást is.

A várakozás legnagyobb élménye az volt, amikor kisétált Paul McGuinness a színpadra és tette vette csendben kicsit magát :) próbáltam lefotózni a kis kopasz fejét, de mindig bemozdult. (A magyarok közül is volt, aki szényen szemre nem tudta ki ő, és poénból bekiabálta, hogy nicsak, felment Dévényi Tibi bácsi a színpadra :)))))) )

Az eső szakadt rendületlenül amikor felment a színpadra a "dagadt Kelly family"-nek is elnevezhető Magic Numbers nevű zenekar. A lengyelek élvezték nagyon, főleg azért mert szerintem végre valamire ugrálhattak és nem fáztak így.. vagy nemtudom, de tény, hogy a zenekarnak ezerszer nagyobb volt a sikere, mint Bécsben. Aztán jött a Killers... ami nagy csalódás volt. A zenéjüket bírom, de közelről láttam, ahogy az énekes csávó pofákat vágott és lerítt a fejéről, hogy duzzog és csak muszájból van itt. Aztán persze az sem tetszett neki, hogy megrázta a mikrofon a nyelvét... meglepődött... :))

Viszont mire végre elkezdődött a U2 intro zenéje a Wake up és elkezdett ooooo oooo oooo ooo-zni a közönség addigra az időjárás is feladta és elállt az eső. Kezdődött a menyország.

A setlist ugyanaz volt, mint Bécsben, de a koncert maga merőben más volt, ezerszer jobb és ütősebb, a zenekar is sokkal jobban élvezte, a közönség pedig fenomenális volt. Le a kalappal a lengyelek előtt. Belopták magukat Bonoék szívébe (oly annyira, hogy a második Amszterdami koncerten később, Bono kikért a közönségből egy lengyel zászlót, megcsókolta és kiterítette a hangszóróra és az végig ott volt). Azt hiszem lengyel baratainknak köszönhetően, erősen nagy az esélye, hogy ha lesz még második európai turné, akkor közép-európa biztos helyezett a listán.

A koncert egyik legnagyobb élménye az volt, hogy itt volt először, hogy "közvetlen" kapcsolatot lehetett felvenni a zenekarral. Az, hogy nem csak mi láttuk őket, hanem ők is láttak minket a színpadról. Adam-mel volt a legtöbb ilyen kontaktus, nézés, összenézés, és ez elmondhatatlanul fantasztikus volt.

A másik legnagyobb élményt szavakba nem lehet önteni. Elkezdődött a New Years Day és a közönség valami olyan meglepetést tartogatott a zenekarnak, amitől nem csak nekem, de nekik is leesett az álluk. Az álló helyeken piros, az ülő helyeken fehér pólókat, törölközőket, egyéb anyagokat lengetett mindenki a feje fölött, így a zenekar a közönséget egy nagy lengyel zászlóban látta. Hihetetlen volt, kirázott a hideg. Nem tudom, hogy szervezték meg, és hogy ezt bárhol máshol meg lehetett volna-e csinálni, de a lengyelek lelkesek voltak és méltó módon mondtak köszönetet a U2-nak. Bono szóhoz sem jutott. Amikor meglátta így a 60-70 ezer ember, akkor fogta magát, levette a kabátját...a belsejében volt két piros bélés, kifordította és úgy visszavette. Igy tisztelgett ő is viszonzásul, és kijött a színpad szélére, kétszer mélyen meghajolt és a szívére tette a kezét. Azt hiszem ezt tényleg nem fogják soha elfelejteni. Meg mi sem.

Ez volt életem addigi legjobb koncertje, ami örökre bennem marad. És amikor meghallom majd a New Year's Dayt, mindig ez az élmény fog eszembe jutni és mindig libabőrös leszek tőle.

írta: zsu, 2005. 07. 07. - címkék: beszámoló, Katowice, koncert, lengyel, rajongó, turné, u2 és kategóriák: Koncert - még nincsenek kommentek

Bécs - U2 koncert beszámoló

2005.07.02 - BÉCS

Pénteken lementünk Győrbe és ott aludtunk Esztiéknél, úgyhogy viszonylag hamar odaértünk szombaton az Ernst Happel stadionhoz. Egész konkrétan olyan dél körül. Akkor már ugyan volt tömeg a bejáratoknál, de még nem vészes, és két ismerőst kiszúrva rögtön bevettük magunkat előre. Egy ideig jó volt, jöttek a többiek is, úgyhogy egy idő után több teljes magyar különítmény sasszézott be oldalról a sorba. Nem is volt addig probléma, amíg a hülye osztrák securitysok nem vicceltek meg minket... kinyitottak egy rácsot, hogy egészen egy másik rácsig elnyomhasson minket a tömeg. Remek volt. Szó szerint "szoros" barátságot kötöttünk az előttünk és körülöttünk állóval. Az is komoly logisztikai feladat volt, hogy a fejünket megvakarjuk...ugyanis annyi hely nem volt, hogy a kezem felemeljem. Szó szerint úgy éreztük magunkat, mint heringek a konzervdobozban. Három óra körül majdnem feladtam, de ekkor írt anya smst, hogy most lépnek fel Bonoék Londoban a Live8-on. Ez kicsit letört és feldobott egyszerre. Mert azt jelentette, hogy még mindig nincsenek osztrák földön, viszont azt is jelentette, hogy már mindjárt indulnak. Több mint öt óra sorbanállás, test eldeformálódás, levegőtlenség és láb begörcsölés, elzsibbadás, kiszáradás, stb után végre kinyitották a kapukat. Akkor a testrészeim külön külön jöttek be és újra egyesültünk a bejutás után... ilyen tömegnyomort még nem éltem át. Már megértem, hogy néha hogyan tapos szét embereket a tömeg. Félelmetes volt.

Aztán berohantunk a kordon elé, becéloztuk a jobb kisszinpadot és egészen az első sorba sikerült bebetonoznom magam. Jó volt, hogy mindenki odatalált, és az egész magyar társaság együtt volt. Kb 15en voltunk, ami nagyon jö volt, közösen élhettük át az egész koncertet. Elkezdtük a hullámzást is a várakozás alatt így egy páran, de vette a lapot az ülő közönség mert pár perc múlva beindult a hullám és legalább tíz percig ment. Ez volt a koncertek alatt eddig a legjobb hullámzás :))))

Az előzenekarokról nem ejtenék szót...nem annyira hatottak rám, hogy most írjak róluk.

De aztán elkezdődött a koncert. És fantasztikus volt ott az első sorban... mindent láttam, színpadot szabad szemmel, kisszinpad ott terült el elöttem...és amikor kijött oda Bono és Adam az eszméletlen volt :) De egyszer sem sikerült velük felvenni a szemkontaktust (illetve Kiss Ildinek Adammel igen :)))) ). Jó volt, hogy pont ott dobolt előttünk Bono, ott volt Larry is úgyhogy egy óriási élmény volt.

Bono hangja főleg az elején elég rekedt volt, néha nem is jött ki semmi hang belőle, akkor kicsit aggódtam h na most mi lesz... A setlist a szokásos volt, nem volt benne semmi extra, volt a WOWY és az All I want, az utóbbi alatt a bal kisszinpadnál Bono felhúzott egy kiscsajt akin hátizsák volt :) viccesen nézett ki a nagy cumóval. A csaj énekelgette a youuuuuu-t a mikrofonba, szegénynek kb annyi hangja volt mint nekem :)) úgyhogy nagyon bátor volt.

Jó koncert volt, főleg az első sor miatt. De nem volt benne semmi extra, semmi plusz. Bono a szokásos dumákat lökte állandóan, nem volt spontanaitás, meglepetés semmi. De ettől függetlenül örülök, hogy ott lehettem, és szuper volt közelről látni fatert ahogy üti a dobot teljes erővel :))

Végezetül pedig néhány fotó amit sikerült a géppemmel csinálni... főleg videók lettek... a képek nagy része használhatatlanul homályos. hát igen.. nehéz ugrálás közben fotót készíteni, ezért eleve csak a végén kaptam magamhoz a gépet, előtte átadtam magam teljesen az élménynek és csak ugráltam ugráltam... :)

Setist (Vienna)

Vertigo
I Will Follow
Electric Co.
Elevation
New Year’s Day
Beautiful Day
I Still Haven’t Found What I'm Looking For
All I Want is You
City of Blinding Lights
Miracle Drug
Sometimes You Can’t Make It On Your Own
Love and Peace
Sunday Bloody Sunday
Bullet The Blue Sky
Running to Standstill
Pride in the Name of Love
Where the Streets Have No Name
One

Zoo Station
The Fly
With or Without You

All Because of You
Yahweh
Vertigo

írta: zsu, 2005. 07. 07. - címkék: bécs, beszámoló, koncert, rajongó, turné, u2 és kategóriák: Koncert - még nincsenek kommentek

Dublini U2 túra

Akkor következzen egy részletes beszámoló

2005.06.21-26 - Dublin

Hetfő - Leállamvizsgáztam, jelesre - ezennel jelentem, hogy közgazdász lettem :)))

Kedd - Delelőtt felültünk a repcsire és irány Dublin a kedvenc városom. Az államvizsga terhétől már megkönnyebbültem, úgyhogy teljesen felszabadultam adtam át magam a repülés örömének (ezúton is tiltakozom egyébként a Malévon felszolgált étel ellen, borzalmas és gusztustalan, sőt mi több, kicsinyes és ciki volt amit adtak). Dublinba érve verőfényes napsütés várt minket, amit az ír időjárást ismerve különösen értékelni kell. Mivel most voltam negyedszer ott, ezért szinte úgy éreztem, hogy hazajövök :). Gabi barátnőm várt minket a reptéren, kölcsönös örömködés, aztán irány a szállás (Jacobs Inn). Este egy gyors kocsmázás, mert Dublinban az élet nem élet az esti kocsmázás nélkül (ez volt egyébként az egyetlen nap amikor még találtunk helyet a kocsmában, innentől kezdve minden fullon volt, egy gombostűt nem lehetett volna leejteni).

Szerda: Szerdán azt hiszem a fél életünket sorbanállással töltöttük. Először megpróbáltunk eljutni a Mount Temple sulihoz, de kicsit összevissza beszelt mindenki melyik busszal merre, úgyhogy feladtuk. Helyette vásárolgattunk :) A Rhythm Recordsban több százezer forintot el tudtam volna költeni. Annyi U2s cucc, ami ott van nincs a vilagon... Természetesen ez is tele volt már a koncertre ideutazó U2 rajongókkal (és kicsi a világ címszóval rögtön találkoztunk is egy magyar ismerőssel).

Délután elindultunk a Marley Park-ba Coldplay koncertre. 45 percet vártunk a buszra... rajtam kívül szerintem senki nem volt ettől ideges... az írek olyan birka nyugalommal álltak sorba, hogy már attól a falra tudtam volna mászni. Mikor végre feljutottunk a buszra és kemény 15 perc alatt sikerült átosonnia a járműnek az O'Connell Street-en (ez normal esetben max öt perc...) egy hosszú és főleg lassú út következett. Akkora dugó volt, hogy az itteni csúcsforgalom elbújhat mögötte. Mindegy... a 25 perces utat sikeresen megtettük kerek egy óra alatt és odaértünk.

A Marley Park-ról és az ottani hangulatról főleg a Sziget jutott eszembe. Kajáldák, ugrálós szerkentyűk, földön ülő emberek... és fél tizenegyig világos van, ezért szinte az egész koncert világosban zajlott. Kb olyan volt, mint a szigeten a nagyszinpadon egy késő délutáni koncert. Beálltunk úgy középre ahonnan mindent jól láttunk, előrébb is mehettünk volna, de jó volt ez így, sőt tökéletes. Az előzenekar egész jó volt. A nap rendületlenül sütött, úgyhogy a bal oldalam le is égett mint az állat. Ismét megcsodáltuk a várakozás alatt, hogy milyen izléstelenül öltözködnek az ír nők. Az idei nyári divat a következő: kívül belül szőrös csizma (szerintem ember nem tudja elképzelni azt a lábszagot, amit ez okozhat a harminc fokos melegben...), csizmát követi a hófehér láb (nem hittem volna, hogy van nálam is fehérebb bőr, de van...), aztán természetesen egy kis popsikilibbentős miniszoknya, majd egy vékony pántos top, ami szabad utat enged a sörhas okozta hájrétegnek poci tájon és biztos összeköttetést biztosít a miniszoknyával (értsd: ráfolyik a hasa a szoknyára). Karban simán vernek engem, pedig én sem vagyok egy anorexia... melltartót még nagy mellekre sem mindig hordanak, de ha éppen magukon felejtették, akkor tutira kilóg a topból elől hátul oldalt mindenhol. De ezt még tudják űberelni. Ugyanis felvesznek egy kötött sapkát. Harminc fokos melegben. Önkritikájuk nulla, a 40 kilós és a 120 kilós is ugyanabban a szerkóban nyomja. De végül is ez engem nem zavar :) végre nem húzogattam a pólómat, hogy minél jobban takarja mindenemet. Üsse kavics, beolvadtam a tömegbe :)

Aztán végre megjelent Chris Martin a színpadon és kezdetét vette a fantasztikusan jó koncert. Széténekeltem magam :) jó volt nagyon. A Clocks és az In my place (ezért a kettőért muszáj volt megvennem ezt a koncerjegyet) óriási volt! Libabőröztem végig. Nagyon jó volt a hangulat, jók voltak a számok, jó volt, hogy ott vagyunk. A koncert legvégén volt egy minimanó tüzijátékszerű valami, az is szép volt. Hazafele tisztelettel hajtottunk fejet az ír szervezésnek - külön buszok mentek vissza a városba, nem volt nyomulas, tolakodás semmi, jól ki volt találva minden.

Csütörtök - Délelőtt találkoztunk a u2.hu-s srácokkal és elindultunk hogy megmutassam nekik hol lakik Bono atyánk. Felültünk a dart-ra és kievickéltünk Killiney-ba. Természetesen már a dart megállóból készült néhány fotó Bono házáról.

Először természetesen elsétáltunk a kapuig, amit érdemes megnézni mindenkinek, aki arra téved, mert nagyon szép művészi munka. Sajnos valószínüleg a biztonsági őrnek már a töke tele volt azzal, hogy állandóan rengeteg rajongó dekkol a ház előtt, és most az utóbbi évekkel ellentétben senkit nem engedett közvetlenül a kapuhoz (hangosbemondón szólt hogy húzzunk arrébb, meg ki is jött néha ezt nyomatékosítani - állítólag félt hogy elüt minket az autó...) A ház előtt rengeteg rajongó volt, egész kelet-európa képviseltette magát, meg voltak mexikóiak is, kb 15-20an ültünk ott egy darabig. A kapu egyszer kinyilt, hogy legyen egy kis öröm, valami fickó beslisszolt. Gyerekricsaj hallatszott ki, mi szentül hittük, hogy onnan jön, viszont a jó ég tudja valójában melyik házban randalíroztak a skacok :)

Természetesen sok kis sztorit találtunk ki saját magunk szórakoztatására. Mint tudjuk Bono imád szerepelni, imádja a mikrofont ezért mosolyogva mondogattuk, hogy Bono a napját azzal tölti ma, hogy kikönyörögte anyutól, hogy hadd játsszon kicsit a biztonsági őrrel, és lent van a fülkéjében, bánatos szemmel könyörög, hogy léccci léccci csak egy most az egyszer had küldjem el én őket a kaputól... lécci lécci, add oda a mikrofont egy kicsit :)
szoval elvoltunk magunkban mint a befőtt :)

Kapunézés után lementünk a tengerpartra, megmáróztattuk lábainkat (az írek egyébként nem normálisak... aznap hideg volt, a víz meg kurvahideg...de ők bementek..de nem fürdőruhában...ááá dehogy. Ruhástól. Zoknistól. Aztán kifeküdtek a pokrócra szintén ruhába és a felhős időben napoztak.... Dalkeyba vettük aztán az irányt gyalog, enyhén messze volt... viszont fantasztikusan szép házakat és kerteket láttunk...ez a gazdag, sőt inkább milliárdos negyed. Szeretnék ott lakni, tudnék házat választani. Dalkeyban beültünk a Queens nevü pub/étterembe és belecsöppentünk egy esküvő közepébe, szép volt a menyasszony :) Ja majdnem elfelejtettem.. útközben találkoztunk egy helyi bácsival, aki megmutatta nekünk hol lakott Edge 2002-ig.

Aztán vissza a dartra és be a város. Találkoztunk még pár magyarral este és elnéztünk a Captain America étterembe, ami szintén tele van U2s cuccal... csak hely nem volt (de előző nap már jártunk ott, akkor le tudtunk ülni).

Időrendi sorrendben már nem tudom, de asszem ezen a napon voltunk a Hard Rock Cafe-ban is (csak ittunk nem ettunk, ezert ki lettunk dobva :) - egyébként ide is hosszas sorbanállás után sikerült csak helyet kapnunk)

Péntek-Szombat:
Asszem ez a két nap volt maga a gyönyör. Elmentünk megnézni a maradék U2s helyet. Jártunk a Dockers-nél, ami a legkirályabb U2s kocsma volt, ide járta a négy ír kedvencünk kocsmázni a stúdióból rendszeresen a nyolcvanas évektől kezdve. Sajnos most a városfelújítási munkák miatt ezt is mint sok más helyet lebontják. Aztán megnéztük a Principal Management-et, ahol Paul McGuinness és kis csapata munkálkodik, majd elmentünk a Windmill Lane falhoz és a Hanover Stúdióhoz. Még áll a drága... de ezt is lefogják bontani. Tavaly mennyi időt töltöttünk ott :) hihetetlen volt akkor, hogy találkoztunk Bonoékkal (tényleg ezt a sztorit még nem is meséltem el...). Aztán elmentünk még a Clarence Hotelhez is, aminek Bono és Edge a társtulajdonosa. Sajnos az Octagon Barba most nem tudtunk bejutni, mert fullon volt. Pedig gyönyörű hely és mindig van ott valami híresség :)

Péntek este volt az első U2 koncert. Fantasztikus érzés volt bemenni a Croke Parkba, ami egy 80ezer fős bazinagy stadion. Nem tudom elmondani mit éreztem, valami csodálatos dolgot, hogy részese lehetek mindjárt ennek az egész őrületnek. Az előzenekarok nem igazán hatottak meg, viszont amikor felment a színpadra Bono, Adam, Larry és Edge, akkor kezdetét vette a menyország. Sajnos esett az eső, de ez koncert közben szerintem senkit nem érdekelt. Fantasztikus volt a színpadkép, csodálatos volt a közönség, soha nem hittem, hogy egyszer Dublinban fogok ugrálni a Where the Streets-re meg a City of Blinding-ra. Volt Wild horses, ami ritka volt eddig a turnék után és nem mellesleg ez az egyik kedvenc számom. A With or without you is különlegesség volt. Minden király volt, felejthetetlen. Utána amikor kijöttünk meg sem tudtam szólalni. Két kép még a pénteki koncertről:

A szombati koncert azonban űberelte a péntekit. Azt mondom, hogy a szombati volt az, amiért megérte elmenni Dublinba. Sokkal jobb volt a közönség is, nem esett az eső, és hát a zenekar az valami fenomenálisat alkotott!!!! Bono össze vissza rohangált mindenfele, sőt Adam és Edge is ide oda járkált a B színpadokra :) KURVAJÓ VOLT. MEGISMÉTELHETETLEN. Nem tudom mi lesz a többi koncerten, de ezt nehéz lesz felülmúlni. Volt fent egy csajszi a színpadon az All I want alatt és a végén ami igazán ritka és különleges dolog volt: Bono felhívott egy srácot a színpadra (nem találomra, mert valószínűleg már ezt jó előre kitalálta. Valószínű már a koncert elején kiszúrta a srác tábláját, amire nemtom mivolt pontosan írva de valószínű az hogy a party girlt akarja gitározni :)) ). Szóval a kanadai Matt nevű srác megjárta a menyországot... Sajnáltam, hogy vége a konertnek, utána totálisan fel voltam pörögve és mást sem tudtam mondani, csak azt, hogy ez kurvajóvolt, sokkalsokkal jobb mint tegnap.

Vasarnap hajnalban mentünk haza, nem feküdtünk le azon az éjszaka aludni. Reggel hatkor a Malév Budapesti járatánál majdnem mindenki Vertigos poloban állt sorban :) vicces látvány volt. Nem gondoltam volna, hogy ennyi magyar volt a koncerteken. Köztük Béres Alexandra is :)

Rossz volt hazajönni és magam mögött tudni ezt az egészet. De csodálatos hét volt. Egy olyan hét aminek minden egyes pillanatáért megérte ott lenni. Kiváncsian várom a folytatást.

Képek a koncertről a lentebbi beszámolókban vannak. Meg alatta egy hirtelen felindultságból írt koncertbeszámoló a szombati koncert után pár órával...

írta: zsu, 2005. 06. 28. - címkék: beszámoló, Coldplay, Dublin, koncert, rajongó, turné, u2 és kategóriák: Utazás - még nincsenek kommentek

Croke Park, Dublin - 2 U2 koncert

nah akkor jojjon aminek jonnie kell, ime a par kep amiket csinaltam dublinban a koncerten

2005.06.24. pentek, Croke Park, Dublin

SETLIST
Vertigo
I Will Follow
Electric Co.
Elevation
New Year's Day
Beautiful Day
Still Haven't Found What I'm Looking For
Wild Horses
City of Blinding Lights
Miracle Drug
Sometimes You Can't Make It On Your Own
Love and Peace
Sunday Bloody Sunday
Bullet The Blue Sky
Running To Stand Still
Pride In The Name of Love
Where The Streets Have No Name
One

Zoo Station
The Fly
With or Without You

All Because of You
Yahweh
Vertigo

------------------------------------------------------------------

2005.06.25. szombat, Croke Park, Dublin

SETLIST
Vertigo
Out of Control
Electric Co.
Elevation
New Year's Day
Beautiful Day
Still Haven't Found What I'm Looking For
All I Want is You
City of Blinding Lights
Miracle Drug
Sometimes You Can't Make It On Your Own
Love and Peace
Sunday Bloody Sunday
Bullet The Blue Sky
Running To Stand Still
Pride In The Name of Love
Where The Streets Have No Name
One

Zoo Station
The Fly
Mysterious Ways
Party Girl
All Because of You
Yahweh
Vertigo

írta: zsu, 2005. 06. 28. - címkék: beszámoló, Coldplay, Dublin, koncert, rajongó, turné, u2 és kategóriák: Koncert - még nincsenek kommentek

Udvozlet Dublinbol mindenkinek

Kedden Coldplay koncert kiralysag volt, penteken U2 koncert a menyorszag, szombaton U2 koncert meg maga volt a megtestesult MULTIORGAZMUS.

akkora hangulat volt a szombati koncerten, h jo sokaig nem fogok tudni magamhoz terni.
a penteki is jo volt, de a szombati az beszaras volt! a penteki kutyafasza nem volt a szombatihoz kepest
majd ha osszeszedtem magam irok reszletesen... lesz mirol.
(rengeteg kis videot csinaltam, azok kurvajok, most neztuk meg a pentekieket, a szombatit meg nem lattam)

penteken volt az i will follow, wild horses es with or without you, szombaton meg out of control, mysterious ways, party girl.... ezeket AKARTAM latni mindenaron es megkaptam!
penteken esett az eso, ezert valoszinuleg u2ek is kicsit visszafogtak magukat, kevesbe volt produktiv mint a szombati (de ezt csak igy utolag mondom, mert a penteki utan is azt hittem nehez lesz ezt uberelni)...de szombaton megtettek...
az all i want is you alatt kiscsajt felkapott bono a szinpadra es megszeretgette egy tanc alatt :) aztan ami kurvajovolt h lent a b szinpadon megdumcsizta bono adam es edge h programvaltozas es vmi szam kimaradt, de helyette a PARTY GIRLT-t jatszottak el ugy, h felhivtak egy fickot a kozonsegbol aki VEGIG GITAROZTA A SZAMOT AZ EGESZ ZENEKARRAL EGYUTT (es raadasul felvittek a b szinpadrol a foszinpadra es frankon ott allt az egesz zenekar mellett (bono az elejen meg is kerdezte edge-tol h are you nerves the edge?). - es onkritikaja is volt a mazlista sracnak, mert enekelni azt nem akart inkabb :)
asszem o akkor a fellegekbe repult es az eletben nem is akar majd lejonni onnan. megertem. faszakiralysag volt

A Where the streetnel, city of blindingnal egy emberkent ugralt 80ezer ember, tiszta libabor voltam, a fly naaagyon utos volt, az utolsokent jatszott vertigo pedig feltette a pontot az i-re, attol kikeszult mindenki, allak leestek, totalis felporges, eszmeletlen szinpadkep, odavoltam meg vissza
Bono dob produkcioja sem volt semmi, sot szombaton larry az elevation-nel vegig enekelt sot mosolygott is (kivetiton lattam tenyleg!)
Edge zongorazott a running to stand stillnel, bono szajharmonikazott, felkoszontottek Aung Sang Suu Kyi-t 60. szulinapja alkalmabol ezzel a szammal

a szinpadkep minden szamnal kegyetlen jo! a lelatokrol viszont oldalrol nem lehet latni mindent, ezert jo volt h mindket nap voltunk es egyik nap egyik, masik nap masik oldalon ultunk, mert igy teljes lett a kep :)

penteken egy magyar fiu meg egy lany bent alltak a fo szinpad kozepenel a masodik sorban, szombaton pedig egy magyar srac a b szinpadtol par lepesre tombolt
vittunk zaszlot lobogtattuk a lelatorol, allitolag lattak is a tobbiek :)

majd meg folyt.kov a beszamolobol ha hazaertem

ja, utkozben hetfon sikerult jelesre az allamvizsgam :) kozgazdasz lettem. hihi.

ez a het kiralysag volt ugy ahogy volt mindenestul

írta: zsu, 2005. 06. 26. - címkék: beszámoló, Coldplay, Dublin, koncert, rajongó, turné, u2 és kategóriák: Koncert - még nincsenek kommentek